Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kárpátalja Ukrajnában

Nem mese ez, történelem. Egy híján nyolcvan esztendeje ezen a napon furcsa nemzetközi szerződést kötött két olyan állam, amely már jó harminc éve nem létezik. Csehszlovákia és a Szovjetunió. A szerződés tárgya egy terület hovatartozása volt, amely viszont nagyon is létezik, s minden viszontagság ellenére ezen a területen még ma is nagyszámú magyar ember él. Magyar elnevezés szerint Kárpátaljáról van szó, igaz ezt a formát csak 1889-től használják, azelőtt egyszerűen négy vármegye területe alkotta a tájékot. Csehül Podkarpatszká Rusnak (Kárpátok alatti Oroszországnak, máskor egyszerűen Ruszinszkónak hívták). Oroszul Zakarpatszkaja Ukraina, (Kárpáton túli Ukrajna); az ukránok szívesebben használják a „Kárpátokon túli terület” elnevezést. De mi magyarok is használtuk a Ruszka-Krajina elnevezést. Így szerepelt 1918-ban is, amikor a Károlyi-kormány autonómiatörvényt kezdeményezett, „Ruszka-Krajina” – Rutén Tartomány néven. Azt az autonómiát elsöpörte a vihar, a népek önrendelkezési jogának nagyobb dicsőségére. A területet pedig egy váratlan manőverrel Masaryk és Beneš kaparintotta meg Csehszlovákiának.

Az említett egyezményt 1945. június 29-én Molotov szovjet külügyminiszter, valamint Fierlinger csehszlovák miniszterelnök és Klementis külügyminiszter írta alá. Számunkra persze furcsa ez a felállás, mivel ez a terület nem csak, hogy „ezer évig”, de 1939 és 1945 között is a Magyar Királyság része volt. De kár méltatlankodni. Magyarország a háborúból vesztes félként került ki, ellenben Csehszlovákia és a Szovjetunió győztesként. Azon is kár méltatlankodni, hogy jogilag Csehszlovákia 1939. március 14-én megszűnt létezni, és az önálló Szlovákia Németország eminens szövetségeseként harcolt a háborúban a Szovjetunió ellen. Apróság, mondta Beneš, aki elintézte a szövetségeseknél, hogy a virtuális Csehszlovákia győztes lehessen. Ennek érdekében egészen szürreális kérésekkel is előállt Londonból, például, hogy a szövetségesek bombázzák már végre a hazáját is, hogy fel tudjon mutatni némi áldozatot. „De az ügyben semmi nem történt” – panaszkodott Molotovnak. „A szlovákokat majd megbüntetjük” – mondta, autonómiát semmiképpen sem kapnak.

Beneš 1943 decemberében Moszkvában megállapodott a szovjet vezetőkkel mindenben, főleg a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésében és abban is, hogy országa a Szovjetunió irányelvei alapján fog szavazni a nemzetközi kérdésekben. A tárgyalásról fennmaradt jegyzőkönyvet olvasva az emberben az a meggyőződés alakul ki, hogy a legfontosabb Benešnek a magyarok megbélyegzése volt, s ezt rögzítették azzal is, hogy: „Sztálin a magyarokkal kapcsolatban a legélesebb kifejezésekkel élt: ők állítólag még a németeknél is rosszabbak, akik őket hóhérként használják.” Arról, hogy ez a mondat mennyire beleivódott az orosz és ukrán közvéleménybe, már írtam önöknek. Ami Kárpátalját illeti, a jegyzőkönyv szerint az Csehszlovákiához fog tartozni, sőt a „csehszlovák csapatok” részt vehetnek Magyarország megszállásában is…

Akkor decemberben még ez volt a helyzet, 1944 őszén azonban a szovjet vezetés már másként gondolkodott. Igen súlyos harcok folytak a Kárpátokban, a háború nem fejeződött be 1944-ben, mint az várták (júniusban partra szálltak az amerikai–brit inváziós csapatok Normandiában); csehszlovák csapatok a kanyarban sem voltak. Szörnyen elhúzódott Budapest ostroma is. Sztálin úgy döntött, hogy megvalósítja a régi orosz tervet, és területileg is megveti a lábát Közép-Európában, a Szovjetunióhoz csatolja Kárpátalját. Tragikus döntés volt ez, megkezdődött a terület férfi lakosságának deportálása – sok tízezer emberről volt szó –, a megmaradt népesség terrorizálása, kifosztása stb. Ebben az időben a szlovák kommunisták abban reménykedtek, hogy Szlovákia tagköztársaság lehet a Szovjetunióban. Talán a csehekkel szembeni rossz lelkiismeretük diktálta, de Beneš ezt meg tudta akadályozni. Kárpátalja elcsatolását nem. Az indoklásra „csodálatos” szövegek keletkeztek: E szerint Kárpátalja lakossága „édestestvérként fogadta a Vörös Hadsereg katonáit és tisztjeit. A meggyötört nép lelkéből előtört a sok évszázados kívánság, hogy újra egyesüljön idősebb testvérével Szovjet-Ukrajna népével.” A többi már ment, mint a karikacsapás. Népi Bizottságok jöttek létre, ezek aztán kongresszust tartottak, ahol „Kárpát-Ukrajna” nevében kinyilvánították csatlakozási szándékukat a nagy anyaországhoz, „Szovjet-Ukrajnához” és egyben „kilépési szándékukat Csehszlovákia kötelékéből”.

Az egyezmény aztán rögzítette azt is, hogy Magyarországnak a történetben semmi keresnivalója nincs, hiszen az 1945. január 20-i fegyverszünetben vállalta, hogy csapatait az 1937 decemberi határok mögé vonja vissza, s ezt a szovjet és cseh vezetés úgy értelmezte, hogy Kárpátalja magyar birtokbavétele jogilag semmissé vált. Erről persze csak a békeszerződés dönthetett volna, de kicsire nem adtak. A magyar kormánynak pedig sem ereje, sem mersze nem volt még egy kicsinyke tiltakozáshoz sem. Hogyan is lehetett volna, hiszen az ország brutális szovjet megszállás alatt állt. A szerződésben egy szó sincs a területen élő magyarokról. Az ottani oroszok és ukránok kérhették a szovjet állampolgárságot, a csehek és szlovákok a csehszlovákot (optálás). Ha utóbbiak ezt megtették, ingóságaikkal el kellett hagyniuk a területet. Magyarország irányába ilyen törvényes lehetőség nem volt, csak menekülni lehetett, természetesen mindent hátrahagyva, kárpótlás nélkül.

Felmerült még, hogy miképpen csatolják a birodalomhoz ezt a Kárpát-medencén belüli területet. Hiszen az orosz birodalom eddig sohase terjeszkedett. S mi lesz az itt élő ruszinokkal (ruténekkel), akiket magyarul néha kárpátoroszoknak is neveztek, s akiket támogattak identitásukban a magyar hatóságok mint olyan nemzetiséget, amely a nagy összeomláskor hűséges maradt a Szent Koronához. Ezért nevezte Teleki Pál „gens fidelissimának” a ruszinokat, amikor a magyar csapatok 1939. március 15-én birtokba vették a területet. Ezért dolgoztatott ki részletes autonómiatervezetet a terület számára – mint 1918-ban is –, amelynek bevezetésére a világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor. Beneš a ruszinokkal kapcsolatban egyszerűen így fogalmazott: „A magyarok megpróbáltak egy újabb szláv népet teremteni, a »bennszülötteket«, de én ennek ellene vagyok. Szláv dolgokban nekünk integrációra és nem dezintegrációra van szükségünk.” „Nagyon helyes!” – vágta rá Molotov.

Még felvetődhetett a kérdés, hogy Kárpátalját esetleg Oroszországhoz csatolják, mint tették ezt Königsberggel és környékével (Kalinyingrádi terület). Körülbelül azonos nagyságú területről van szó. (12-15 ezer négyzetkilométer) Ez sem lett volna számunkra kedvező, mert ma például tele lenne rakva orosz atomfegyverekkel Kárpátalja, és ennél riasztóbbat elképzelni is nehéz lenne. A területet Ukrajnához csatolták, s ez így maradt a Szovjetunió szétesése után is. Akkoriban úgy tűnt, ez a jobb megoldás, hiszen Ukrajna vállalta a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását is.

Figyelmeztető jelek persze voltak. Például, hogy 1991-ben tartottak egy népszavazást, amely a terület autonómiája mellett foglalt állást. Ez bizony európai megoldás lett volna, elfogadható minden itt élő népnek. A magyarlakta területeken az autonómiát követelők aránya 85 százalék volt. De biztosan kitalálták már. A dologból nem lett semmi. Sőt! Az ukrán népszámlálásoknál olyan népet, hogy ruszin, már nem ismernek el. A magyart még elismerik, de dolgoznak keményen, hogy írmagja se maradjon a magyarságnak arrafelé. A demokrácia nagyobb dicsőségére. A kérdés 1991 decemberében a magyar közéletben is borzolta a kedélyeket, mert Antall József öt nappal a népszavazás után aláírta a magyar–ukrán alapszerződést. Ezt a parlamentben csak másfél év után sikerült átvinni, de úgy, hogy a kormányzó MDF jelentős része nem szavazott (107) vagy nemmel szavazott (39). Az alapszerződésben nem volt szó az autonómiáról. Hogy is mondta Beneš egykoron az autonómia elutasításakor? „Mi demokraták vagyunk, ennyi elég.”

A szerző történész