Domonkos László

Vélemény és vita

A Fekete Kéz első száztíz éve

Már a két világháború közötti években sem tudták – legkiválóbbjaink sem (csak idézték) –, kitől származik a mondás: a 19. század 1914-ben ért véget.

Kiindulópontnak mindenesetre elég.

Éppen 110 éve Szarajevóban – ma így mondanánk – terroristamerénylet áldozata lett a Monarchia trónörököse, Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia.

Csakhogy a 19. század nem egy szimpla, ügyesen megtervezett és kivitelezett gyilkossággal, még csak nem is a nyomában kereken egy hónap múlva kirobbanó, minden korábbit felülmúló tömeges öldökléssel, az öt éven át dúló úgynevezett első világháborúval ért véget. És legfőképpen: a 20. – az egymás sarkába taposó évszázadok borzalmainak talán legborzalmasabbika – egyáltalán nem ezzel kezdődött. És főleg nem ekkor. A konkrét időpont szinte már mindegy is. Merthogy ami ekkor – minden előzőt sokszorosan kiteljesítvén – látványosan megjelent, azóta is tart. Ennyire nagyüzemi méretekben pláne.

A vizsgálódáshoz pedig nem is kell messzire menni. Csak ide a szomszédba. A délszláv vidékekre.

Szerbiában a hadsereg tisztikarának egy része 1911-ben megalapítja a Crna Ruka (Fekete Kéz) nevű titkos szervezetet, melynek célja az Osztrák–Magyar Monarchia szerblakta területeinek elcsatolása, a szerbség egyesülése-egyesítése, pontosabban ennek a maguk sajátságos eszközeivel történő előkészítése. A szervezet vezetője az a Dragutin Dimitrijevics nevű ezredes, aki nem más, mint a szerb vezérkar hírszerzésért felelős vezetője, akit nyers természete és erős, drabális testalkata miatt az egyiptomi bikaistenről Ápisznak becéznek. Fiatal tisztként 1903-ban részese annak az államcsínynek, melynek során szerb tisztek brutálisan meggyilkolják a Monarchia-barát Obrenovics Sándort és feleségét (Ápisz meg is sérül a merénylet során). Ő az ötletgazdája a Fekete Kéz szarajevói akciójának (a Crna Rukáról még annyit, hogy az eszközeiben enyhén szólva nem válogató társulat Belgrád olcsó kávéházaiban lelte meg tagságának, egyben végrehajtóinak zömét, a könnyen és gyorsan beszervezhető és befolyásolható, jelentős számban a Monarchia területein is élő, sovinizmustól kellőképpen felfűtött szerb fiatalokat). Hiába volt ádáz magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd, olykor felül kell vizsgálni még „az ellenségem ellensége a barátom” biztonságos elvét is: Ápisz a szerb egységre nézve veszélyes alternatívának tartotta az osztrák–magyar trónörökös terveit, aki gyakran hangoztatta, hogy trónra kerülését követően föderális alapon kívánja átalakítani a magyarok politikai túlsúlyától szenvedő Habsburg Birodalmat. Ez egyáltalán nem felelt meg a szerb elképzeléseknek… És ama 110 évvel ezelőtti szarajevói délutánon a főherceg tervezett útvonalán hat felfegyverzett merénylő állt készenlétben: Gavrilo Princip, Muhamed Mehmedbasics, Nedeljko Csabrinovics, Danilo Ilics és a két Csubrilovics-testvér, Veljko és Vasza. Mint tudjuk, egy elhibázott bombamerénylet után a 20 éves Princip öli meg két pisztolylövéssel a gépkocsijában ülő trónörököst és feleségét – ám nekünk most a máig teljesen ismeretlen többi bandatag közül az egyik Csubrilovics-testvér, Vasza az érdekes.

Idestova hét esztendeje, fiatalon elhunyt kiváló barátomnak-pályatársamnak, Juhász Györgynek köszönhető a maga nemében szenzációszámba menő Csubrilovics-terv előbányászása és közzététele. Ez a derék Vasza ugyanis – 16 évet kapott Ferdinándért, de már négy év múltán, 1918-ban kiszabadul a börtönből és 1922-re már történészdiplomát szerez, gimnáziumi tanár „a szerb Athénban”, Karlócán, doktorál, 1934-ben már egyetemi docens, kutatási területe a nemzeti kisebbségek ügyes-bajos dolgai. 1937-ben megírja és közzéteszi nagy feltűnést keltő, Az albánok kiűzése (Isterivanje Albanaca) című munkáját – 1944-ben elkészül A kisebbségi kérdés megoldása az új Jugoszláviában című, már nyíltan a szép szocialista jövőt megcélzó nagy dolgozata, melyet – hiába, időzíteni tudni kell – 1944 októberében juttat el a Tito-féle partizánegységek parancsnokságához. Ez az úgynevezett Csubrilovics-terv. „Bevezető szakasza taxatíve megjelöli a délszláv népek fő ellenségeit: „főleg a németeket, magyarokat, arnautákat (albánokat), románokat, olaszokat” – kezdi ismertetőjét Juhász György, majd áttérve a magyarokra, idézi, hogy „el kell távolítani országunkból, mert rászolgáltak”, ehhez „a feltételek rendkívül kedvezők”. És úgy lőn… Jött a magyarirtás, sok magyar holokauszt egyik legiszonyatosabbika, és Csubrilovics receptje ugyanilyen hatékony volt a Fiumében ezrével a tengerbe zavart olaszokkal, a lemészárolt albánokkal, horvátokkal, németekkel szemben éppúgy, mint majdan – a követők, az évszázad hű gyermekei, hiába – máshol és mások által következő örményekkel, görögökkel, a lengyelekkel, krími tatárokkal, azután, ha elhagyjuk Európát – de ne is folytassuk. Következett a Fekete Kéz új és még újabb száztíz – vagy akárhány – éve. Máig és tovább.

A hála persze – így megy ez, így kerek a világ, tudjuk – nem maradhatott el Csubrilovics iránt sem, többszörösen és jelképesen és valóságosan is. Juhász Györgyöt idézve: „…először földművelési miniszter lett (1945–46), majd az erdészeti tárcát vezethette 1950-ig úgy, hogy közben párhuzamosan a bölcsészkar dékánja is lett, egyben a belgrádi egyetem főfelügyelője (komesar), aki a szocialista-kommunista átalakulást-átalakítást levezényelte. Ezek után lett akadémikus és alapíthatott 1970-ben Belgrádban Balkanológiai Intézetet (Balkanoloski Institut). Minden létező magas rangú jugoszláv kitüntetést megkapott. Tíz évvel élte túl Titót, s 1990 nyarán, 93 évesen úgy hunyt el (szálla alá poklokra – D. L.) Belgrádban, hogy életének utolsó négy évében még gyakran hallhatta és láthatta Szlobodan Milosevicset.”

A szerző író