Hé, Öreg, van egy staubod?

Az idő múlása már a régi idők emberét is foglalkoztatta, a sumérok például olyan sikeresen osztották fel a napot kétszer tizenkét órára, hogy mai napig is azt használjuk. Mindennek megvan a maga ideje, ahogy a Prédikátor is mondja: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van minden dolognak az ég alatt. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett.” (Prédikátorok Könyve 3:1–8). Szent Ágostont is sokat foglalkoztatta az idő, amely tulajdonképpen nincs is, hiszen a jelen olyan sebesen surran át a jövőből a múltba, hogy időbeli kiterjedése nincsen, a múlt sincs, csak emlékezünk rá, a jövőről meg csak elképzeléseink vannak. Talán a mai napot tarthatjuk örökkévalóságnak.

Első emlékeim a háború utáni Budapestről vannak. Apámmal csónakon keltünk át a Dunán, a nap erősen sütött, és apám fél szemét lehunyta és én is megpróbáltam, de sehogy sem sikerült, mert vagy mindkettőt lehunytam, vagy egyiket sem, talán e hiábavaló próbálkozás miatt maradt meg bennem ez a jelenet. A másik e korból, hogy az emberek nagy batyukkal a vonatok tetején is utaztak. 1949-ben, hétévesen mentem első osztályba, ahol a fekete táblán színes kis mackók mentek az erdei iskolába, a rajztanár ajándéka a kis elsősöknek. Az osztályteremben azonban volt más is, a terem hátsó falán egymás mellett függött Marx, Engels, Lenin és Sztálin arcképe. A korra jellemző, hogy a szülők között elterjedt, hogy azt a gyereket, aki nem tudja megnevezni őket, nem veszik fel az iskolába. Édesanyám magyarázta melyik másik, és én nagyon féltem, hogy nem leszek iskolás, mert a két nagyszakállast sehogy sem tudtam egymástól megkülönböztetni.

Nagy szegénységben éltünk, és a szegénység néha megalázó, például akkor, amikor két deka zsírért kell lemenni a közértbe, mert a családi kasszában csak negyven fillér van, de a két deka zsír annyit jelentett, hogy aznap is volt ebéd. Volt még bőven hasonló élményem, ezek beleégnek az emberbe, sohasem felejti el, és a gondolkodást is meghatározza. De voltak szép emlékeim is ebből a korból, például az Úttörő Vasút. Itt, a csillebérci úttörőtáborban megismerkedtem egy bolgár lánnyal, tíz éven keresztül leveleznünk, akkor még tudtam oroszul. Tíz év múlva, 1965-ben meg is látogattam, de a kapcsolat lassan megszakadt. A találkozás ötvenéves évfordulóján 2005-ben gondoltam, hogy írok neki (ekkor már erősen szótárazva az oroszt), és a levél megtalálta. Férjhez ment, egy lánya született. Az idő most is múlt, tudtam, hogy beteg, majd kaptam egy levelet a lányától, hogy meghalt. Most a lányával váltok néha egy-egy e-mailt (angolul), és találkozom vele a Facebookon.

1956 mindenki számára nagy élmény volt, aki legalább már kiskamaszként átélte. Számomra el nem felejthető, felemelő érzés volt tíz napig, hogy elmennek a ruszkik, és szabadok leszünk: szabad, független, semleges Magyarország! Ez is beleég az emberbe, ezért szavaztam a NATO- és az uniós tagság ellen.

Azután jött a Kandó Kálmán Híradás és Műszeripari Technikum. Hogy oda felvettek, arra büszkébb vagyok, mint a villamosmérnöki diplomámra. Megtanultunk reszelni (na, úgy, ahogy), esztergálni és persze a villamos dolgokat. A szerszámokkal bánás ismerete a mai napig segít, igaz, hegeszteni már az egyetemen tanultam, betonozni meg vízvezetéket szerelni még később. E tudományoknak több hasznát vettem az életben, mint a villamos és mágneses tereket leíró Maxwell-egyenleteknek.

Talán az első alkalom, amikor az ember felfigyel a múló időre az, amikor elhagyja az iskolapadot. Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy akkor most már egész nyugdíjas koromig mindennap be kell mennem egy munkahelyre? Pedig én a szüneteket is végigdolgoztam, ezek még a hatvanas évek, édesanyám háztartásbeli volt, édesapám beteg lett, volt, hogy én voltam az egyetlen kereső a családban.

Villamosmérnökként négy évet dolgoztam, fő munkám a komádi tévéadó antennarendszerének elkészítése volt, amiért dicséretet is kaptam, de ebből az időből az volt számomra a legnagyobb dicséret, amikor egy kollégám azt mondta, hogy akkor vagyok nyugodt, ha te itt vagy, mármint a vidéki szereléseken, ahol számtalan megoldandó probléma akadt.

A következő észrevehető változás az időben és az ember életében a házasság és az ezzel járó mindennapok, a lakás megszerzése, a gyerekek nevelése. Az ember ekkor válik igazán felnőtté, amikor már másokért is elsődleges felelősséget vállal, és már bácsinak szólítják gyermekeinek kispajtásai. Nyolc éven keresztül vittem a gyermekeimet minden reggel bölcsibe és oviba, és rohantam értük a munkaidő végeztével, nehogy letolást kapjak az óvónőktől, akik szerettek volna már hazamenni. Ez is egy korszak, nehéz, de sok örömmel is jár, számomra felfoghatatlan, hogy a szülő szerepét oly sokan és ráadásul tudatosan nem akarják ma Európában vállalni. Az időnek Európa számára akkor lesz vége, ha az utolsó európai is meghal.

Valami oknál fogva meggyőződésem volt, hogy ha rám lenne bízva az ország sorsa, sokkal jobban mennének a dolgok, és egy salto mortalével átnyergeltem a közgazdasági pályára, és kalandos úton-módon bekerültem az Országos Tervhivatalba, amely azután a fő munkahelyem lett, nyugdíjazásomig. Ott és a rendszerváltozás után a hivatal egy részéből alakult kutatóintézetben dolgoztam. Itt valóban elég közel kerültem a gazdaságpolitikai döntésekhez, de igazán kritikus időben (például az 1974-ben lezajlott hitelfelvételi vitában) nem voltam képes befolyásolni a döntéseket. A tapasztalatokból arra jöttem rá, hogy a gazdaságpolitikai döntések nem a valóság elemzésén, hanem hiedelmeken, szubjektív érzéseken alapulnak, amelyekkel szemben a tényeknek, a kiszámítható eredményeknek nincs esélyük.

Közíró úgy lettem, hogy a neoliberális rendszerváltozás várható gazdasági hatása annyira elkeserített, hogy írtam egy cikket azzal a címmel, hogy Inkább atombombát, amelyet az Élet és Irodalom le is hozott 1989 januárjában. Nagy hatása volt, de akkora persze nem, hogy a dolgok menetét megváltoztassa.

Telt-múlt az idő, már nyugdíjas korú lettem, amikor egy dán európai parlamenti képviselő felkínált nekem egy állást, így az Európai Parlamentben is eltöltöttem csaknem tíz évet, itt volt azután, hogy már nemcsak a gyerekek, hanem a fiatal felnőttek is bácsinak kezdtek szólítani, pedig alig múltam hatvanéves, és még azért versenyben voltam a huszonéves kollégákkal. De ez az idő is elmúlt már jó másfél évtizede, és közben dolgoztam még minisztériumban, kutatóintézetben, sehogy sem érezve, hogy most már abba kellene hagyni. Néha a villamoson már fiatal lányok is felugranak, hogy átadják a helyüket, és ilyenkor ijedten nézem magam a mobilomon: hát így nézek már ki? De, ami igazán szíven ütött, az a minap történt. Egy benzinkútnál egy részeg fazon, odadülöngélt hozzám: „Hé, Öreg, van egy staubod?” megszólítással. Staubom nem volt, mert nem dohányzom, és csak utólag gondolkodtam el, hogy mit is mondott: Hé, Öreg! Hát már itt tartunk?

Néha Ratkó József verse jut eszemben az asszonyokról, akik legyőzték az időt, akiknek órái virgonc csecsemők, és ahogy szemük nyílt, hajuk kinőtt, mosolyuk finomodott – azzal műszernél pontosabban mérték az életet a nők. Igen az időnek nem lesz vége, amíg azt gyerekekkel mérik. Újból lesznek, akik rácsodálkoznak a világra, és próbálják apjuk félig behunyt szemét utánozni.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója