Domonkos László

Vélemény és vita

A vár túl közel van

„Budavár minden utcáján csorgott a vér a csatornákban. Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szertesztét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a várkert bokrai közt, a György téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísz téren, (…) néhol halommal, (…) hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.”

Ez az igen plasztikus, bravúrosan eleven leírás a magyar próza nagymesterétől, Jókai Mórtól való – egy éppen ma 175 évvel ezelőtt befejeződött nagy esemény utáni látványt megörökítendő. Miután – úgymond, a tavaszi hadjárat csúcspontjaként – a magyar nemzeti-forradalmi haderő visszafoglalta Budát a császáriaktól, a máig tartó viták ellenére kimondhatjuk: páratlan, még históriánkban is ritkán tapasztalható, hősies kitartás és katonai teljesítmény révén került ismét magyar kézbe az ország szíve, ős Buda vára, és igenis indokolt volt Jókai summaként is értelmezhető kijelentése: „Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolór lobogott. Pest minden utcáján az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe.”

A magyar kormány határozata alapján 1992 óta ez a nap a magyar honvédelem napja.

Vitázni persze erről is lehet(ne). Miként – idegesítő módon – arról, lett volna-e értelme és hadászati-logisztikai alapja Bécsig zavarni az osztrákokat, létezett-e egy Dugovics Titusz nevű közvitéz Nándorfehérvárnál, és még sincs a világon semmi közünk a hunokhoz és az avarokhoz. (Nem fura: mindegyiknél egyetlen dolog az igazi lényeg: még csak véletlenül se legyünk büszkék, csak legyintsünk saját magunkra, legyünk kiábrándultak, csalódottak, lekicsinylők – kalapáljunk csak bele minden nemzeti önbecsülést, méltóságot, erőt adni képes öntudatot és érzést a sárga földbe. Régi törekvés, régi, gyalázatos igyekezet. Nem fog sikerülni, egyre több jel mutatja – hála a magyarok Istenének, lassacskán már elég egy Eb-selejtezőmeccsre kimenni vagy végig nézni egy Békemenet résztvevőin.) Lehetne hivatkozni arra, hogy miféle honvédelmet jelent „csupán” a főváros visszafoglalása, nem az országot védték, a honvédelem a határok védelmét, a teljes, magyarlakta országterület érdekében végzendő küzdelmet, az ennek oltalmában vívott harcot jelenti – csakhogy itt egészen másról van szó. Budáról éppen. Buda váráról. Amelynek tornyán – Arany János óta tudjuk – az érckakas csikorog élesen, és ahol ott a templom, ahol magyar királyokat koronáztak, és amelyet ama november elején még a mindennél hatalmasabb és mindennél dicsőbb és mindennél barbárabb, fenenagy szovjet Vörös Hadseregnek is négy napjába tellett elfoglalni, és amelyet ekkor – a Fennvaló tette a dolgát – egy újkori Kapisztrán János, egy katonatiszt-növendékből ferences baráttá lett pap vezetésével védtek az Úr 1956-dik évében…

A híd túl messze van, üzent Richard Attenborough emlékezetes filmjének címe.

A vár túl közel van, mondhatjuk indoklásként.

A budai Vár dicsőséges 1849-es visszafoglalásával és egész históriai, megrázóan magyar univerzumával: a magyar honvédelem, a haza megóvásának szimbóluma. A szívet kell védeni és a magunkénak tudni elsősorban és igazán – ez az anatómiai és lélektani igazság nemcsak a magyar honvédelem napjának tökéletes választás mivoltát mutatja Budavár visszafoglalásának napját illetően –, de azt is, hogy túl közel, túlságosan mélyen és túlságosan megrendítően él és hat bennünk Buda és annak birtoklása, védelme és egész kincslényege. Túl közel van mindez ahhoz, hogy csakis az érte vívott nagy küzdelem halhatatlan emléke lehessen a haza védelmének ünnepe. Mert Budavárról azt is írja Jókai: „Ami volt a puni népnek Karthágó, Izraelnek Jeruzsálem, a keresztén világnak a Szentföld, a franciáknak Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma – az minékünk Budavár. Egy ideális, nagy édesanyának látható arca.” És az ember nem hagyja az édesanyját.

A szerző író