A szobor valósága

A napokban szemtől szemben állhattam egy szoborral, amely mozgott, beszélt, mosolygott, később velem is beszélgetett.

A szobor 16, illetve 84 éves, Jancsika, illetve Varga János a neve – és ő tulajdonképpen egy fogalom. Egy fogalommá lett srác. Egy pesti srác – „a” PESTI SRÁC, így, csupa nagybetűvel. A szobra ott van a Corvin közben, a mozi bejárata mellett. Ez a szobor áll, ül, beszél most itt előttem, azután szóba áll velem, mutogat, magyaráz, mesél. A szobor beszél nekem a legújabb kori magyar történelem legeslegnagyobb eseményéről. Ami többé-kevésbé ő maga. Nézem, csak nézem, és nehezen hiszem el, hogy ez valóság, hogy mindez megtörténik, MOST TÖRTÉNIK, mi több, már megtörtént – történik, mert történhet. Nehezen szólalok meg. (Pedig nem éppen szótlan, netán visszafogott-gátlásos, csöndes-visszahúzódó pasasnak ismernek.)

Most csak nézem, nézem a szobrot – a szobor élő, eleven, hús-vér valóját itt az orrom előtt – és nem tudom, sírjak-e vagy üvöltsek boldog örömömben, netán tegyek valami színpadias, patetikus mozdulatot, hajoljak meg mélyen, netán látványosan hajtsak fejet vagy csak bámuljak, bámuljak, nézzek-hallgassak némán, lesütött szemmel vagy meredten előre bámuló tekintettel, mozdulatlanná dermedten – örökös tisztelgésben a magyarság, a fajtánk halhatatlan valósága, szelleme, egész legbenső lényege előtt…? És mivel most itt, a XVI. kerületben a Kertvárosi Helytörténeti és Emlékezet Központ Tóth Ilonka-emlékháza adott helyet a Patrióták Wittner Máriára emlékező kiállításának, s ebből az alkalomból van itt a forradalom emblematikus nőalakjának harcostársa, akiről Győrfi János 1996-ban a forradalom szimbólumának számító pesti srác szobrát mintázta oda a nagy helyszín, a Corvin mozi elé. Úgy mondják, ő az utolsó a legendás Corvin köziek közül. Az utolsó élő pesti srác. Az utolsó élő szabadságharcos.

János bátyám egy mai képen pontosan ugyanúgy fogja a Mauser-puskát, mint azon a réges-régi, örök-egy 56-os felvételen („mikor annak a hasonmását újra a kezembe vehettem, megcsókoltam”, mondja – az embernek az egykori híradófelvétel jut eszébe, ahol a Széna téri Szabó bácsi tesz ugyanígy –, hiába, szabadságharcosaink abban is nagy elődeik méltó követői, hogy van stílusérzékük, lásd Rákóczi, Bem vagy Damjanich vonatkozó példáit). És János bátyám olyan természetes okossággal, olyan bölcs nyugalommal és olyan kulturált-iskolázott intellektussal beszél, hogy a zsúfolásig megtelt előadóterem látható megilletődöttséggel hallgatja. (Lám, még manapság is látni, tapasztalni ilyesmit.) És még arra is van gondja-ereje-elméje, hogy – igazi, legyőzhetetlen hitelességgel – ő, éppen ő emelje ki a máig és váltig nem vagy alig méltatott mentők és orvosok nagyszerűségét, megindító áldozatát és páratlan önfeláldozását a szabadságharc ideje alatt. „Ők voltak az igazi hősök”, mondja szerényen, de igen-igen meggyőzően. (A szerénységről és az 56-os harcosok egészen elképesztő emberi nagyságáról még csak annyit: amikor úgy fogalmaztam János bátyánknak, hogy „a kép, amely rólad készült”, azonnal kijavított: „az a kép nem rólam készült – rólunk”…) Íme a szobor igazi valósága.

Előttem a szobor-harcossal készült interjúkötet, Murányi László munkája, még a 60. évfordulóra jelent meg először. A szobor újabb valósága, mondhatnánk – de íme, a legeslegújabb. Ami egyben a legállandóbb is, mondhatni, a teljes. Az igazi. Néhány Varga János-sor a hátsó borítón. „Vallom, hogy érdemes volt mindezt megélnem.”

A legutolsó Corvin közi? Az utolsó szabadságharcos? Az utolsó pesti srác? Ugyan már. Az első. Egy szabadságharcos nemzetben a legelső. És mögötte a többi.

A szerző író