Éppen május 5-én lenne nyolcvannyolc éves Lázár Ervin. Ötvenéves volt, amikor találkoztam vele – személyesen ugyan soha, ám egyetemistaként olvastam az egy évvel korábban (1985-ben) kiadott gyermekregényét. Húszéves múltam, de a Négyszögletű Kerek Erdő ugyanúgy „alapkönyvem” lett, mint az Utas és holdvilág (Szerb Antal) és A rózsa neve (Eco regénye). Előbb arról írtam volna, hogy a lazán összefűződő mesenovella-füzérből megkapjuk Lázár Ervin értékrendjének szintézisét: a közösség megóv a magánytól, a játék megmenti a lelket a kétségektől, a szeretet nemcsak a közösséget, de az életutánzó játékformákat is irányítja – és bármelyik hiányzik életünkből, csonka lesz a létezésünk.
Aztán a „másik” Lázár Ervin jutott eszembe: az 1966-ban a Csonkacsütörtök című novellakötettel jelentkező „felnőttíró”, akit a vágyak és realitások konfliktusa, a bizalom keresése, a becsület megtartása, az összetartozás lehetősége foglalkoztatott. – De ez ugyanaz, akit a gyermekkönyvekből ismerünk! Pompor Zoltán a lázári morál lényegét a „hétfejű szeretet” képében látja, ez a mesék, novellák, meseregények rendezőelve és végső erkölcsi tanulsága. 1989 nyarán vetette papírra a Lázálom-töredékek naplóbejegyzéseit – Istenvásár címmel. „Bemegy a házaspár a boltba (amerikai típusú, bóvli…) Istent venni, mert másokról tudják, hogy van istenük. Ez az istenbolt. De egyik isten böjtöt, a másik szeretetet, a harmadik a vagyon megvetését követeli. Nem kell nekik Isten, kényelmetlen.” Harmincöt év múltán még inkább sebeznek a széttört tükör szilánkjai. S ennek a groteszk párja: „Az ember, aki a barlang előtt ül, tudja, hogy majd odabent, ha ott várakozik, megjelenik egy angyal. (?) Hívja egy nő, szerelemre biztatja, egy férfi közéletben való részvételre – de nem, csak a barlangbelső felé figyel. Bemegy, nagy robaj, megérkezett az angyal? Vagy összedőlt a barlang?” – Félünk körbenézni: minden összedőlni látszik.
1996-ban Ágh István így csodálkozott köszöntője címében: Már hatvanéves lenne? Ha Lázár Ervin valamit nézett, megpróbálta kitalálni, mit is lát valójában – nem azt a valamit, hanem valami különöset! A Hét szeretőm című kötet egyik novellájában (Veréb a Jézus szívében) áll e részlet: „Lovakra gondolt leggyakrabban, meg nagy ringó víztükörre, és volt egy dal, amelytől mindig nyár lett. Ez olyan volt, mintha mezítláb járt volna a porban. A por sütötte a talpát, és körül akácfák, állatok.” Lázár Ervin is rögtön költő lett, mikor másvalakibe képzelte át hazavágyását – „mert mindig ki kell álmodnia magát valamiből, hogy vágyakozása megvalósuljon”. Negyven éve ugyanaz az ember: „Tűnődő járású alak […], sapkája ráfeledkezik, megáll és néz valamit, talán csoda történik ott valahol, amelyet rajta kívül nem láthat senki. Aztán elindul, ráérősen gondolkodik, szomorúnak tetszik, mintha nem férne bele a világba, pedig csak ír magában. […] Így írja tele évtizedek óta a levegőt, s mert senki se látta tollal vagy géppel írni, még azt is elhisszük, egyenest innen küldi a nyomdába minden művét, hogy boldog-boldogtalant megajándékozhasson szeretetével.”
A tisztesség és a szeretet összetartozó fogalmai négyszögletű költeménnyé kerekednek. S mivel Lázár maga volt a valósággá vált képzelet, a költőtárs gyanítja, hogy ő is csak azokon segíthet, akiknek erős maradt a képzeletük. A jó gyermekirodalom legalább annyira szól a gyermeknek, mint a felnőttnek. Avagy: szólna a felnőttnek is, ha nem hagyta volna el a képzelete, s maradt volna bátorsága arra, hogy szeressen. Igaz ugyan, hogy varázslata a gyermeki csodálkozásból született, ám az is igaz, hogy a csodákat körbenőtte lelkünkben a kéreg. De nem minden lélek lett ilyen. „Egyszer láttam valaki meglett embert, a ceglédi állomás padján olvasta a Bab Berci kalandjait, s még azt se vette észre a Nyugati pályaudvaron, hogy megérkezett” – idézte föl a jelenetet Ágh István.
Tíz évvel később a hetvenéves Lázár Ervint köszöntötte – utána már csak emlékezések íródhattak (hetvenévesen hosszan tartó, türelemmel viselt betegségben halt meg). Fölvillan a szelíd fény a tekintetében, amely még abban is bizalmat ébreszt, aki először látja. „Bárhol jár, ül vagy ácsorog, magához vonzza a környezetét, pedig csak annyit tesz érte, hogy ott van.” Csukás István Lázár Ervinről szóló Kurta meséje úgy kezdődik, hogy ballag az utcán egy „rozmárbajuszú, harcsabajuszú, lelógó varjúszárnybajuszú férfi”, aki meglát egy árnyékot, s ezt dünnyögi neki: „Te árnyék, te ott nagyon hasonlítasz valamire! Vagy valakire!” S hogy kire hasonlít? – Hát Lázár Ervinre, aki „el szokott beszélgetni nemcsak az árnyékokkal, hanem a madarakkal, lovakkal, képzelődő kisfiúkkal vagy saját képzelt teremtményeivel.” Séta után hazamegy, s csak meg kell írnia ezeket a képzelt beszélgetéseket. Esterházy Péter szerint irodalmunk tele van megtévesztő alakokkal: a móriczi őserő mögött nem látjuk az észt, Mikszáth anekdotái mögött a szomorúságot, Karinthy önaprózó játékai mögött a következetességet és az egységességet. Lázár Ervin bajusza mögött nem látjuk azt a „valabi”-nak nevezett varázslót, aki nem idilleket írt, hanem teljes érvényű látomásokat.
A rossz ott van mindenütt, de mindig fölülkerekedik a jó. Néha tévedésből keverednek össze, aztán minden a helyére kerül. Mert a történetek rendezőelve a „magasabb erkölcsiség” (a keresztényi szeretet) és a „városi etika” (az önzés) ütközése. A gyermeki képzelet és a felnőttek anyagi dolgokhoz ragaszkodása között is kibékítésre váró ellentét van. S ez a békítőerő a népmesei és biblikus erkölcs szintézise: a minden rossz felett győztes szeretetben való hit. Az érvényes kerettanterv az alsó tagozaton tíz Lázár Ervin-szöveget ajánl, a felsőn egyet (Az élet titka), a középiskolában meg semmit. Most ballagtak el a középiskolások. Itt volna az ideje, hogy Lázár Ervint olvassanak!
A szerző irodalomtörténész