Hyppolittól Semmelweisig

Néhány éve – hat esztendeje – néhány szakmai szervezet javallatára a magyar film napjává nyilvánították április legutolsó napját, április 30-át – 123 évvel ezelőtt, 1901-ben ezen a napon mutatták be az Urániában a legelső magyar – természetesen néma – filmet, a Pekár Gyula ötletéből Zsitkovszky Béla rendezésében készült A táncz című alkotást. Kereken három évtized múlva, 1931. szeptember 25-én jött az első magyar hangosfilm, a Jávor Pál és Gózon Gyula főszereplésével készült Kék bálvány – majd alig egy-két hónap elteltével, még ez év végén az első igazán sikeres – a maga nemében akár nagynak, mi több, a vígjátékok között mindenképpen klasszikusnak – nevezhető, ma is közismert Hyppolit, a lakáj Kabos Gyulával és Csortos Gyulával. És nagyjából a Hyppolittal kezdetét vette a jelentős – akár nagynak is minősíthető – magyar filmművészet históriája, amely – tetszik, nem tetszik – a mai napig tart. Inkább több, mint kevesebb folyamatossággal, már ami a színvonalat, a kiemelkedő teljesítményeket illeti. Komoly és rendkívüli kulturális élet-összetevőként.

Ha a hosszú sort – mondjuk a Hyppolittól az Emberek a havason, a Szegénylegényeken, A tizedes meg a többieken, a Szerelem című fimen át a Szindbádig és (mondjuk) Sára Sándorig vagy éppen a Semmelweisig tartó vonulatot – kissé szemügyre vesszük: azonnal konstatálhatjuk, hogy itt bizony enyhén szólva nem akármilyen művek és alkotók sorakoznak. A magyar film, össze nem hasonlítható múltja és történetének rövidsége ellenére fölzárkózott a kulturális nagyhatalom magyar irodalom mellé: ugyanolyan nagy szabadságharcossá vált, mint minimum Balassi óta literatúránk –egyértelmű a dolog, ha olyan alkotásokra gondolunk, mint a már említett Szerelem mellett például A ménesgazda, az Angi Vera, a Tüske a köröm alatt vagy akár a Szabadság, szerelem. (És még jó néhányat sorolhatnánk.) És akkor még nem is említettük különleges kincsünket, a magyar dokumentumfilmet s a tényt, hogy e téren nem is oly régen még volt – méltán! – egy úgynevezett magyar dokumentarista iskola, amely világszerte a valóságirodalom filmes párjaként etalonnak számított. Olyan alkotók fémjelezték, mint a Gulyás testvérek, Erdélyi János, Zsigmond Dezső, a tragikusan fiatalon elhunyt Czigány Zoltán vagy a műhelyt létrehozó Buglya Sándor. Meg a többiek…

Hogy a magyar film – légyen szó úgynevezett nagyjátékfilmekről vagy egyértelműen a dokumentum kategóriájába tartozó művekről – jelenleg hol tart, milyen ma: ebben az összefüggésben most harmadrangú kérdés. Mert a legfőbb dolog, csaknem másfél évtizedes filmkritikusi működésem tapasztalatai, no meg jó néhány értékelhető és értékelendő vélekedés erősít ebben: a kifejezetten fiatalnak nevezhető, alig százesztendős históriával rendelkező filmművészetünk a maga szerves egészében – szellemiségében, színvonalában, rangjában-törekvéseiben, érettségében-hatásaiban – beépült kultúránkba, a rendszerváltozást megelőző időszakban, a változások szellemi-eszmei előkészítésében éppúgy, mint a Kádár-rendszer analízisének vizsgálatában rendkívüli, igen pontos, tisztességes és nívós darabok sorozatával állt helyt és vívott nagyszerű küzdelmet. Mindez ugyanolyan tény, mint a kiváló rendezők sora, Várkonyi Zoltán vagy Jancsó Miklós, Huszárik Zoltán és Makk Károly, Gaál István és Fábri Zoltán, Sára Sándor és Kósa Ferenc – a sort még folytathatnánk.

Egy nap, ami valaminek a napja – a mai a magyar filmé – sok mindenre alkalmas lehet, Most, biztos vagyok benne – leginkább arra, hogy tisztelegjünk. Büszkén és kicsit megrendülten. Higgyék el van rá okunk bőven.

A szerző író