Meglehet, orbitális színjáték tanúi vagyunk, de jó ez így, legalább nem unatkozunk. Igen, a pedofil cirkusz kifáradt, már alig valaki figyelt rá, úgyhogy lassan döglöttünk meg az unalomtól. Erre jött Magyar Péter, mégpedig jobbról. Hálószobatitkokat hozott magával, és úgy látszik, ezeket még színezni is tudja, s ráadásul azonnal összefeküdt Gyurcsánnyal. Látszólag ugyan egymás torkának esett a két ellenirányból érkező srác, hiszen nemzetünk Gyurcsánya nagyon mélyről jött, Magyar úr pedig valóságos szellemi magaslatokból, ám az eddigiekből bizony kitetszett, hogy mindketten igen tehetségesek és roppant hajlamosak az erkölcsi fordulatokra.
A DK elnöke vasárnap reggel Facebook-bejegyzésben reagált Magyar Péter szombati, Kossuth téri fellépésére, mivel a demonstráción a jobbról szökött Magyar beszédében úgy fogalmazott: Gyurcsány „a pillére és a biztosítéka a NER-nek”, és szerinte ami húsz éve változatlan, az Gyurcsány és Orbán párosa. És „Magyarország azért nem jut semmire, mert a magyart a magyar ellenségévé tették”.
Minderre válaszul fogalmazta meg Gyurcsány Ferenc, hogy mi különbözteti meg a régi ellenzéki pártokat és híveiket a váratlanul felbukkant Magyar Pétertől és követőitől. Mint írja: vannak választók, „akik történelmi gyalázatnak tekintik Orbán kormányzását, akik azzal egy percre sem alkudtak meg, akik mindig elutasították a Fidesz korlátlan uralmi törekvéseit. Akik embertelennek és elfogadhatatlannak gondolják, hogy a fideszes hatalom emberi mivoltában alázta és alázza meg valamennyi ellenfelét.” Érdekes, itt nincs megemlítve embertelen példaként a szemkilövetés vagy a lovas roham.
„Akik mindezek ellenére nem kötnek kompromisszumot Orbánnal, nem keresik a jobboldal kegyét, akik kitartanak egymás mellett, és nem dobják oda meggyőződésüket a pillanat ígéretéért.” Istenem, Istenem. Érdekes, mert hát „a pillanat ígéretéért” ki is bútorozott össze az addig lenácizott, cipőköpködő Jobbikkal? Talán valaki elárulhatná a megfejtést az exminiszterelnöknek.
És szó van itt még sok más egyébről, korrupcióról, zsarnok, gyilkos Putyinról – akit egyébként Gyurcsány a házában fogadott –, lopásról, amely mellé bizonyítékokat is csatolhatott volna a szómester, és azokról a bátor ellenzékiekről, akik még nem fáradtak el a küzdelemben, és nem bízzák azt tegnapi ellenfeleikre. Össze kell fogniuk azoknak, akik „egyetlen percig sem szolgálták Orbán rendszerét, soha nem szavaztak a Fideszre”.
Nemes, szép gondolatok. És az igazi szóparádé még csak ezután kezdődik. Illetve, már el is kezdődött, hiszen megfejthetetlen leckét ad az izgalomra vágyó magyaroknak a megválaszolhatatlan kérdés, hogy tulajdonképpen mennyien is voltak szombaton a Kossuth téren. Elvégre a válaszból, a számokból – negyven- vagy négyszázezer – talán valamennyire kitetszik, hogy a megjelent örök kívácsiskodókon túl valójában hányan is érzik magukat rosszul az „Orbán-rezsim nagy bűnei közepette”. Bár még ez sem mondja meg, ki miért volt ott, és ki miért nem ment el.
Mindenesetre Magyar Péter ott volt. Ő hívta oda az embereket, ő vinné magával a magyarokat. És minden bizonnyal még egy ideig velünk is lesz. Bár ő úgy gondolja, örökké, de attól még, hogy néhol zavaros, máshol érthetetlen bejegyzést tett a magyar történelem nagy könyvébe, nem biztos, hogy jól látszanak majd az általa vizionált aranybetűk, hiszen otromba pacát ejtett. Átállt. Áruló lett. És amit feleségével és a családjával művelt, az sem mindennapi. Bár egy diktátornak jószerivel így kell viselkednie – legalábbis a legújabb kor gyakorlata ezt igazolja. Sőt, azóta is léptek már fel újabb önkéntes népvezérek nálunk is, akik hajlamosak minden bűnüket másokra kenni. És akik nem szégyellnek semmit, és akiknek – vulgárisan fogalmazva – minden ráfér a pofájukra. Vagy azért, mert a szégyen szégyenét eredetileg otthonról hozták, de idővel elmaradt mellőlük, vagy pedig azért, mert élvén emelkedettebb körökben, ha figyelmeztető pofont kaptak az élettől, mint például a hazafias Magyar gazda is, azt hitték, simogatás. Elvégre családilag hozzá voltak szokva, hogy a katona-népséggel szemben gyakorta goromba élet velük kesztyűs kézzel bánik.
Hát most két ilyen, ellenirányból érkező művagány, egy pápai és egy pesti találkozott egymással, s látszólag rögvest egymásnak esett. De csak látszólag, hiszen az árulás, az átállás, az összeborulás, a körmönfont megbékélés egyformán mindkettejük fegyvere, az alapfelszereltségükhöz tartozik, bármikor elővehető, bevethető. És aki csatlakozik hozzájuk, aki egyáltalán megéljenzi, megtapsolja őket, gondolja csak meg, ezek nem hősök. Nem. Ezek nem ellenállók, ezek átállók! A hatalomért mindig mindenre képes demagógok. És még egy jó ideig nem maradnak el tőlünk, velünk lesznek. Az ilyenek évszázadok óta köztünk élnek, s akár még idegenben is hajlandók árulni a hazát. A Hoftól a Portáig, a Kremltől a Fehér házig, mindenhova bejáratosak, s ha kell, még Brüsszelt is ránk szabadítják.
Úgyhogy nyugodjunk meg, lesz itt műsor, nem fogunk unatkozni. S legfeljebb azon fogunk vitatkozni, hogy a közös ágyba bújó két nagy jellem közül melyik fog a fal mellett aludni. Mert fal mellett járni már mindkettő remekül tud. És Magyar hihetetlenül becsvágyó és kitartó. A tüntetésen mellette vonuló barátnője, Vogel Evelin például korábban így nyilatkozott róla: „Négy-öt óra alvással kevesen bírnák úgy, ahogy Péter. Elképesztő, én például nem bírom!” Hát ő bírja. Remekül. Liberális világnézetéről azt vallotta a Spinoza ház vendégeként: olyan eredményt fog elérni, hogy az még a Karmelitából is látszani fog. Amire persze megerősítést is kapott, hiszen a Népszava világosan megírta: „A mostani különleges helyzetben Magyar Péter sikerre van ítélve”.
És akkor az új törvény miatt nem pártot alakít, hanem egyesület, papíron elkerülendő a külföldi finanszírozás, a guruló dollárok vádját. Aztán pedig a vidék megnyerése következik. Országjárás, amelynek során ha kell, Péter vezér akár még kuplézik is. Ha akarja, neki az is megy. Elénekli mondjuk, hogy Stux, maga vérbeli párizsi lett, vagy azt, hogy Mondja, kedves Bimzensteinné, hol dolgoztat ön, ezzel is belopván magát az egyszerű szavazópolgárok szívébe. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy lesz irányító-, azonosítószám a lövöldöző, vagy akár csak a családi erőszakhoz kivonuló rendőrökön, hogy mégis tudja az ember, honnan érkezett a pofon. Vagy azt, hogy ki az, akinek nem tetszik egy család szétverése.
Na, lesz itt még vita, egymásnak feszülés, egymásra mutogatás, jellemháború a két erkölcskolosszus között, bár egyelőre csak a párnacsatát igyekeznek háborúnak feltüntetni. Ám mindenképpen csattanás a vége. Vagy csók csattan, vagy pofon. Esetleg mindkettő. Elvégre a hazai jellembajnoki körökben ez a mindennapos gyakorlat.
A szerző újságíró