Bogár László

Vélemény és vita

Német (de)generálisok

A németek és oroszok mindig is a kölcsönös előnyökön nyugvó komplex együttműködést tekintették természetesnek, ám a világot irányító erő ezt, mint mindig, most is másként gondolja

Bár egy idő óta már semmin nem lepődik meg az ember, de azért az, hogy német tábornokok egy általuk kiprovokálandó közvetlen német–orosz háborúról beszélnek fesztelen természetességgel, ráadásul úgy, hogy ez automatikusan az oroszok tudomására jut, ez azért még mindig meg tudja lepni az embert. Ám ilyenkor arra kell gondolnunk, hogy mint mindig, most is a jelenség-világ felszíni örvénylését látjuk megnyilvánulni, de a feladatunk mindig az, hogy e jelenség-örvénylés alatt, (felett, mellett) megkíséreljük megérteni a lényeget.

Évszázados történelmi íven szemlélve a történéseket csak abból tudunk kiindulni, hogy a németek és oroszok mindig is a kölcsönös előnyökön nyugvó komplex együttműködést tekintették természetesnek, ám a világot irányító erő ezt, mint mindig, most is másként gondolja. És most már harmadszor próbálja rábírni a két nagy kontinentális birodalmat egymás kölcsönös földig rombolására. Mindez a „nem létező” világerő szempontjából abszolút logikus és érthető, ami kicsit kevésbé érthető, az a németség teljes lelki, erkölcsi, szellemi degenerációjának az a szintje, ami ebben a történésben is megnyilvánul. Szóval, hogy amiképp régen mondták, „önként és dalolva” számolja fel vidáman önmagát.

Természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy e tudatos provokáció valódi célja éppen az, hogy a németség már semmilyen módon ne tudjon kimenekülni e végzetes csapdából, és két év vonakodás után végre közvetlen és véres önmegsemmisítő háborút kezdjen Oroszország ellen. Amikor az amerikai birodalom nyolc éven át tartó folyamatos provokációja nyomán kitört a felszínen látvány-technikailag orosz–ukrán háborúként ábrázolt konfliktus, George Friedmann magyar származású amerikai stratégiai elemző azonnal arra hívta fel a figyelmet, hogy egy évszázadon belül ez már a harmadik kísérlet arra, hogy az amerikai birodalom német–orosz háborút robbantson ki. Az első és második világháború után a világ egyre inkább belesodródni látszik a harmadik világháborúba. Egyre sürgetőbb lenne tehát, hogy e világkonfliktusnak azokat a legmélyebb rétegeit is szemügyre vegyük, amelyek feltárása eddig főként azért nem történt meg, mert nincs megfelelő fogalomkészlet e rétegek lényegének a leírásához.

Ahogy Michel Foucault üzen magyarul is megjelent könyvének már a címében is „A szavak és a dolgok”, (Les mots et les choses) a szavak és dolgok egymáshoz való viszonya korántsem magától értetődő. A „dolgok” világának kavargó örvényeit átélve, nem biztos, hogy mindig képesek vagyunk e jelenség-örvénylés alatti lényeg megértésére. Márpedig időtálló és „teherbíró” fogalmakat csak úgy tudunk létrehozni, ha erre képessé válunk, hisz enélkül „fogalmunk sincs semmiről sem”. És ha már a „világháború” fogalmánál tartunk, az első világháborút egészen 1941-ig Nagy Háborúként említették a fogalmak világában. Már csak azért is, mert olyan sötét képzelet, amely feltételezte volna, hogy lesz egy második még szörnyűbb világháború, egészen 1941-ig nem létezett. Aztán 1941 nyarán, amikor Európa keleti felén ezer kilométeres frontszakaszon tízmillió katona kezdte el vívni addig valóban elképzelhetetlenül véres csatáját, majd decembertől ugyanilyen brutalitású front nyílt a Csendes-óceánon is, attól fogva kezdték ezt a konfliktus-rendszert „második világháborúként”, az addigi Nagy Háborút pedig logikusan első világháborúként emlegetni.

Ám ott is két és fél évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a „szavak és dolgok” bonyolult és tragikus örvényléséből megszülethessenek az új fogalmak. Ezzel nem azt akarom sugallani, hogy ha a NATO (vagyis az amerikai birodalom globális katonai ütőerejének európai szárnya) nyíltan (a németséget is eszközül használva) megtámadja Oroszországot és a Csendes-óceáni fronton pedig Kínát, akkor mindenki átlátja majd, hogy miért is van szó 2022 óta a harmadik világháborúról, hanem inkább csak úgy vélem, hogy ennek az esélye napról napra növekedőben van. És a német „(de)generálisok” most igen aktívan növelték ezt az esélyt.

Nem először és nem is utoljára kell azonban szembesülnünk azzal, hogy a világ folyamatainak legmélyebb talapzatát szellemi energiák jelentik. Nem önmagában a generálisok degenerálódása az érdekes, hanem hogy a németség általános lelki, erkölcsi, szellemi lejtője milyen okokra vezethető vissza, és értelmezhető-e egyáltalán a visszafordulás. Történelmileg persze érthető, hogy ha Európa vezető nemzetének a „nulladik világháborúban” (harmincéves háború 1618-48) iszonyú kegyetlenséggel lerombolják az első birodalmát, ezeréves szakrális nemzetét, majd az első világháborúban lerombolják a mesterségesen konstruált, és „szigorúan ellenőrzött”, de komoly teljesítményekre képes államnemzetét (a második birodalmát). Aztán végzetes csapdába csalva hagyják, hogy felépítse a visszacsapás és bosszú harmadik birodalmát, hogy aztán földig rombolják azt a második világháborúban, végül most a már teljesen denaturált, sterilizált multikulturális híg-moslékként üzemeltetett negyedik birodalmát is megsemmisíteni készülnek a harmadik világháborúban, nos ez azért feltehetőleg más nemzet szellemi állagát is rontaná némileg. Van tehát magyarázat, de vajon létezik-e mentség a németség számára?

A hetvenes évek csinált polgárháborúja, (Rote Armee), aztán számos legfelsőbb vezető elleni merényletek sorozata, majd az Északi Áramlat gázvezetékek felrobbantása érthető módon óvatosságra inti a német eliteket. Ám ha most valóban minden ellenállás nélkül, sőt önként tesznek meg mindent nemzetük maradékának felszámolására, arra nincs mentség.

A szerző közgazdász