Olyannyira abszurdnak találom, hogy hirtelen nem is tudok mit kezdeni a hetek óta tartó vitával a középiskolai művészettörténet oktatásáról, illetve azzal a félelemmel, hogy a hírek szerint az új alaptanterv jegyében az állami fenntartású középiskolákban ettől az évtől választható tárgyként sem jelenik meg a művészettörténet, s abból érettségit sem lehet később tenni. Az MTA Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottsága még a múlt év végén nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban, nehezményezve, hogy a művészettörténeti ismeretek redukált anyaga a 9–10. évfolyam vizuális kultúra tárgyába olvad, annak középszintű érettségi vizsgájából kimarad ezeknek az ismereteknek a mérése.
Csupán gondolatkísérletként írom, de bizony, ha rajtam múlna, nem szűkíteném a művészettörténeti oktatást, hanem jóval nagyobb szerepet szánnék annak – viszont nem is önálló tárgyként, hanem integrálva olyan diszciplínák közé, mint az irodalom, a művelődéstörténet, az esztétika és filozófia. A történelem tárgyat természetesen megtartanám (a művészetek történetében egyébként a történelem is visszatükröződik), a nyelvtant grammatikának és retorikának nevezném, s az esszéírást is ide helyezném, az irodalomórák számát pedig minimum megdupláznám. Mielőtt bárki jajszavakat kiáltozna, jelzem, hogy abból lenne az irodalom- és művelődéstörténet, s ennek volna része a művészettörténet – a filozófiával és esztétikával, utóbbi alatt a művészet filozófiáját és az általános etikát is értve, mert a szépség, a jó és az igaz fogalma együtt az Egész.
Ez egyúttal az általános humán műveltség megalapozója – a középkori egyetemek „septem artes liberales” rendszere ma sem egészen idejétmúlt, s a művelődéstörténetből a tudománytörténetet sem felejtve ki, még a természettudományok műveltségi-művelődési attitűdje is szélesíthetné a fiatalok asszociatív világképalkotását. A művészettudomány jó okkal érvel úgy, hogy a képző-, ipar- és építőművészet több ezer éves múltja és kortárs alkotásai elkülöníthetetlenek az általános műveltségtől, „a képek és szavak története egyenrangúan fontos része az egyetemes kulturális tradíciónak”. S nemcsak a tradíciónak, hanem a jelennek is, ráadásul az olvasáskultúra hanyatló időszakában ugyanúgy elsősorban a képekkel zajlik az üzenetváltás, mint az általános analfabetizmus évezredei során. S mivel az egyetemes és a nemzeti múltunk látványos és maradandó módon (látható és olvasható) művészeti alkotások által reprezentálódik, a vizuális és literális ízlésformálás az arisztotelészi etika szerinti közjó érdekében áll.
Az akadémiai állásfoglalás szerint sem választható le a művészetek történetének ismerete például a történelem és régészet vagy a filozófia, szociológia és pszichológia tudományterületeiről – s itt nem egyszerűen a kreativitás fejlődését szolgáló asszociatív képességekről van szó, hanem a tudományágak közötti átjárhatóságról is, ami pedig nem az azonnali (így szükségképp felszínes) tudást kínálja, hanem az ismeretek megszerzéséhez nélkülözhetetlen gondolkodást. Itt most nem foglalkoznék az olyan kérdésekkel, mint a nemzettudat és nemzetgazdaság szempontjából egyaránt fontos műemlékvédelem és kulturális turizmus, inkább az lelkesít föl, hogyan érvelhetek a saját oktatói gyakorlatom mellett. (Némi remény azért csillan meg előttem, mert azokat tanítom, akik később majd tanítani fognak.)
Egy irodalomtörténeti kérdés tárgyalása vagy a műértelmezés (nem elemzés! – az analízis a tudósokra tartozik, az értelemadás viszont ugyanúgy emberi alapszükséglet, mint a táplálkozás) gondolkodási és megismerési modellt kíván és alakít, a művészetek és az irodalom a művelődés formálói és tükrei, ezért a műalkotások beszámolnak a mentalitásról magáról is. S irodalmi kérdésekről azért sem lehet a képzőművészet (vagy az építészet és a zene, a filozófia és etika, a történelem, a vallás és a politika) nélkül integratív módon szólni és gondolkodni, mert se szeri, se száma az olyan irodalmi műveknek, melyek vagy a témájukban vagy az eszmekörükben alapoznak a fenti területekre. (Miként a Biblia ismerete nélkül is hiányosak lehetnek más művek értelmezési kódjai.)
John Ruskin, a 19. századi angol művészeti író, esztéta és festő a civilizációk megértéséhez a főbb összetevőik közötti kölcsönhatásukat emelte ki. Ruskin egyébként Előadások a művészetről című (magyar nyelven már egy évszázada olvasható) sorozatában elsősorban a vallás és a művészet kölcsönhatását vizsgálta, de Kenneth Clark Nézeteim a civilizációról című munkájában egy olyan részletet idéz, mely a gondolattársítást szélesebbre nyitja: „Nagy nemzetek […] három könyvben írják önéletrajzukat: tetteik könyvében, szavaik könyvében és művészetük könyvében. E könyvek egyike sem érthető meg a másik kettő ismerete nélkül, de közülük csak a harmadik a megbízható.” Ezzel ugyan lehet vitatkozni, már ami az egyedüli „megbízhatóságot” illeti, rámutat azonban arra, hogy a „tettek” (például a hadviselés), a „szavak” (például a vallás és az irodalom) nem érthető meg teljesen, annak társadalmi hatásaival együtt, a művészetek nélkül.
A fent említett tantárgyi integráció ugyan teljes oktatásszemléleti fordulatot kívánna, ezért egyelőre nem is fűzök reményeket intézményes megvalósulásához, arról viszont jogomban áll nem lemondani, hogy a művészetek és az irodalom történetét, a képzőművészeti és irodalmi műalkotások értelmezését együtt, és valamiképp egymás feltételeként tekintsem. Kedvenc korszakom, az itáliai reneszánsz nagyjából tökéletes példája a „homo univerzalis” attitűd máig ható erejének érzékeltetésére, hovatovább még a magyar irdalom egy jelentős szelete sem élvezhető minden ízében nélküle…
A szerző művészettörténész