Nyilvánvaló

Végignéztem a riportot Medvegyevvel, Putyin orosz elnök szellemi alteregójával, egykori orosz elnökkel, miniszterelnökkel. Háromórás volt. Oroszok kérdezték, de szóba kerültek kínos témák is. Navalnij halála; hogy szerte Oroszországban virágokat visznek különböző emlékművekhez az ellenzéki vezető emlékére; hogy nem kínos-e a két éve Ukrajnába szökött helikopterpilóta rejtélyes halála Spanyolországban; hogy hol vannak a Vörös téren megcsodált szupertankok a frontról és néhány hasonló. Megdöbbentő innen kívülről látni, mennyire egy srófra jár Putyin és Medvegyev agya, mennyire ugyanazok a gesztusok, a nyelvi fordulatok, még a testbeszéd is. „Vót tak.” (Hát így.) Előtte végignéztem a Putyinnal készített háromórás interjút is, tudom miről beszélek. Ebben a játékban Putyin a jó rendőr. Tudom, nehéz elfogadni. A Tucker Carlson-interjúban Navalnij nem szerepelt, azt hiszem, mert akkor még élt. Az amerikai egy Oroszországban kémkedésért letartóztatott és elítélt amerikai újságíró szabadon bocsátásáért lobbizott. Putyin nem zárta ki az „együttműködést”, bármit is értsen ezen. A szemében a hideg fény egy pillanatra sem engedett fel. Akkor sem, ha mosolygott.

De most inkább Medvegyevről, akit anno a „tandem” másik tagjának tekintettek, amíg volt jogi akadálya, hogy egymás után háromszor is megválaszthassák elnöknek Putyint. Medvegyev a rossz rendőr, a durva rendőr. Tartok tőle, hogy ő az őszinte rendőr. Ő mondja ki azt, amit az orosz vezetés valójában gondol. Hogy az orosz nép többsége is ezt gondolja-e, nem tudom, nagyon régen jártam Oroszországban, akkor még Brezsnyev fitt fiatalembernek látszott, főleg ha összehasonlítom a mai amerikai elnökkel. De ez csak a történelem torz fintora. Medvegyev nem kertel. Azt mondja, hogy Kijev és Odessza orosz városok, és Oroszországhoz is kell tartozniuk. Ő is hosszú történelmi magyarázatokba bonyolódik, mint Putyin, hogy ezt bizonyítsa, de nem hagy kétséget afelől, hogy Oroszország így vagy úgy biztosítani akarja és fogja ezeknek a területeknek az érdekszférájába vonását. Odessza térjen haza. „Nyilvánvaló” – ez a szó Putyinnál és Medvegyevnél is gyakran ismétlődik. Igaz, ez Európában is gyakran használt kifejezés. Érvek helyett használják. „Nyilvánvaló.” Ebben nincs különbség neomarxista, neoliberális és egyéb szélsőségek között.

„Nyilvánvaló”, hogy az orosz és ukrán nép egy és ugyanaz – mondja. De legalábbis a gyökereik azonosak. Bár – méláz el egy pillanatra –, inkább mégis egy nép ez. S ha van is ukrán, az valójában orosz. Tudom, hogy nehéz ezt nekünk követnünk, az oroszok is küzdenek a terminológiai kihívásokkal. Medvegyev nem olyan elképesztően hideg profi, mint Putyin. Néha ellentmond önmagának. Diákkori emlékeit idézi fel, amikor Tallinnban voltak osztálykiránduláson, s ott ukrán fiatalok is voltak, valahonnan Lvov (Lemberg) környékéről. Ukránok, akikről kiderült, hogy gyűlölték a Szovjetuniót és az oroszokat is. Ez Medvegyevet, aki internacionalista nevelést kapott, megdöbbentette. De most már tudja, hogy a „banderista anyatejjel” szívták magukba a gyűlöletet ezek a diákok. Őket el kell pusztítani, mint ahogy fel kell számolni a mai ukrán rezsimet is. „Ez nyilvánvaló.” Kicsit túllendül ilyenkor, de kontrollálja önmagát, eszébe jut Putyin interjúja: tárgyalni mi mindig hajlandók voltunk, akár ezekkel is, ők nem hajlandók.

Ukrajna jövőjéről elég zavaros kép alakul ki a hallgatóban: valami maradhat, nyugaton, azokon a területeken, amelyek tradicionálisan nem tartoztak orosz érdekszférába. Éppen ez a Lvov környéki terület, amely hol a lengyelekhez, hol az osztrákokhoz tartozott. Ott talán még a nép is ukrán, hát hadd legyen. Mi tiszteljük, mindig is tiszteltük az ukrán kultúrát – Sevcsenkót, Gogolt –, de hisz oroszul írtak vagy részben oroszul. Ezt az ellentmondást nem képes feloldani Medvegyev, újra belebonyolódik, „egy nép ez”. Putyin ki is mondta, hogy tulajdonképpen polgárháború van. Amelyet „nyilvánvalóan” a Nyugat, leginkább az Amerikai Egyesült Államok finanszíroz, és az is kényszerítette a testvéri szláv népekre. Amelyek egy és ugyanazok. A hadsereg megy előre, és érvényt szerez az orosz érdekeknek. „Az nyilvánvaló.” A mostani ukrán vezetés magára az ukrán lakosságra a legveszélyesebb. Vagy egy ország, vagy állandó háború. Világos beszéd.

Kérdezik Medvegyevet az orosz újságírók: és mi lesz „utána”? Rendeződhetnek-e az amerikai–orosz kapcsolatok? Nem, belátható ideig – évekig, évtizedekig – nem. Olyan nagy az ellentét. Európával sem. Mindegy, hogy ki az amerikai elnök – Bident és Trumpot is leszólja –, teljesen mindegy, Amerika jobb, ha a saját problémáival törődik. Az egyik újságíró többször kitér Texas kérdésére. „Nemsokára felveheti a kapcsolatokat a Donyecki Népköztársaság a Texasi Népköztársasággal” – tréfál Medvegyev, majd közli, hogy nem tréfál. Texas függetlensége nagyon is lehetséges. Oroszország ebben nem érdekelt – tér észhez rögtön –, de látszik, hogy saját tréfájának hatása alá került. Mindenesetre az kiderül a gesztusaiból is, hogy Oroszország a hosszú távú szembenállásban gondolkodik az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval is. Elég erősek ehhez, és a világ túlnyomó többsége mellettük áll. „Ez nyilvánvaló.” Aki nem szerepel az ellenséges államok listáján – ezen mi is rajta vagyunk –, az már baráti ország – mondja.

Az ellenségnek – kint és bent – nincs kegyelem. Az árulóknak megvetés és halál jár. Akik csak elmentek, de nem ellenségesek Oroszországgal, nem lesz bántódásuk, de akik nyilatkoznak a nyugati médiumokban és az orosz vereséget szeretnék, az orosz katonák halálát, azoknak nem lesz kegyelem. „Köpünk a sírjukra.” Az orosz pilóta haláláról Spanyolországban nem hajlandó beszélni. Csak ennyit: „Kutyáknak kutyához illő halál jár.” Nehéz ennek az orosz mondásnak a lényegét visszaadni. Benne van az orosz kíméletlenség, amit bőven megtapasztalhattak maguk az oroszok is meg sokféle nép is a történelem során. És mi legyen a „visszatért területeken” azokkal, akik kivárnak, például várják az ukrán harckocsikat – kérdezi egy hölgy. Nem akármilyen kérdés ez sem. Medvegyev elüti valahogy, a többség nem várja az ukránokat, vár valakit – vagy a fehéreket, vagy a vörösöket –, s ha megjöttek, megbékül velük. Persze akik tevékenyen az ellenség javára dolgoznak, azoknak nincs kegyelem. Példás büntetés, Szibéria s átnevelő táborok. Tényleg nagyon rossz rendőr ez a Medvegyev. Semmi kétség arról, hogy magukat a „vörösökkel” azonosítja. Hiszen, ott az örök analógia: az 1917–21-es háborúk és Nagy Honvédő Háború.

Hosszú kérdés, az orosz jogi környezet brutális átalakításáról, lényegében a korábbi jogállam felszámolásáról, sőt a mi „éberségi kampányunkhoz” hasonló hangulatról. Medvegyev nem kívánja vissza a harmincas évek hangulatát, de az árulókkal, ellenséggel szemben a határozott fellépésre szólít fel. „Ez nyilvánvaló.”

Nézem az orosz tudósítást Avgyijivka környékéről. Az össze fa koronája letépve a hatalmas havas mezőkön. Hány lövést kellett ahhoz leadni a két oldalról, hogy minden fa ága megtépve, csonkoltan álljon a sztyeppén? Egyből a verduni csatamező képe villan be. Ott volt ilyen pusztítás. Ott pusztult el minden növény, minden élőlény. Ott pusztult el teljesen értelmetlenül több százezer ember. Valakit aztán kihoztak győztesnek, de az első világháború húsz év múlva folytatódott. S ebben hányan haltak meg? S kellett még azután is húsz év, hogy felfogják, hogy ennek semmi értelme. De felfogták. A kérdés az, hogy a békét, amelynek nincs alternatívája, mire használták. Franciák és németek. És mire használják most. Háborúkra, rablásra, uszításra. Sötét üzelmekre. Egyszerre önfeladásra és agresszióra. Európa érdekeinek elárulására.

Putyin és Medvegyev mindezt talán nem is érti. Talán érti. Őket más hajtja. Az orosz logika. Ami számukra nyilvánvaló. Hatalom is, de valami más is. Meggyőződés. Eltökéltség. Küldetés. Önvédelem.

S ott a kérdés arról a bizonyos gombról. Ha rákényszerítik őket, meg fogják nyomni. Ne legyen kétség. A jó rendőr is meg a rossz rendőr is. Nyilvánvaló.

A szerző történész