Domonkos László

Vélemény és vita

A pribék meg az író

Arra kért fel a kiadó igazgatónője, ugyan beszéljek már két könyvről a kommunizmus áldozatainak emléknapján. Hogy könyveket emlegetünk a sok tízmillió áldozatot követelő vörös fasizmus, a József Attila által eldünnyögött fasiszta kommunizmus iszonyatára emlékezve, még hagyján – de hogy miért éppen két, látszólag egymásnak homlokegyenest ellentmondó – igaz, egyazon kiadónál, néhány éven belül megjelent – kötet kapcsán teszünk így: fura, szokatlan, egészen eredeti dolog.

Ám annál felkavaróbb, attól tartok.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdetén, október 24-én Budapestre érkezik a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága mellett működő Állambiztonsági Bizottság (Komityét Gászudársztvennoj Bezopásznosztyi, KGB) elnöke, vagyis főnöke, egy Ivan Alekszandrovics Szerov nevű, 51 éves tábornok, hogy azután szinte végig a magyar fővárosban tartózkodjon. A vezérpribék fenti hivatalát 1958-ig tölti be, utána hat évig, Brezsnyev hatalomra kerüléséig a szovjet katonai felderítés, a GRU főnöke. Békés nyugállományban töltött évei alatt, egészen pokolra szállásáig (1990, igen stílusosan) titkos naplót vezet, folyamatos feljegyzésekben örökíti meg mindazt, amit arra méltónak ítél. Midőn unokája átalakíttatja a tőle örökölt Moszkva környéki dácsát, 2015-ben befalazva két, kéziratokkal tömött bőröndöt talál. A bőröndök titkai először 2016-ban jelennek meg, 2017-ben már lengyelül is kiadják őket, a magyar kiadás, A bőrönd titkai 2022-ben lát napvilágot az IdőJel Kiadó jóvoltából. És hogy a főpribék-vezér KGB-s a maga nemében páratlan dokumentumértékkel bíró emlékiratai kellő ellensúlyt kapjanak, a kiadó másik könyve – idestova hat esztendeje, hogy megjelent, egy százéves születésnapra – Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicinről szól.

Ha úgy tetszik: íme, az elkövető és az áldozat. A pribék meg az író, íme – előttünk a világunk. Ebben éltünk, ebben élünk.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján, 77 évvel azután, hogy a megszálló szovjet hatóságok csak úgy elhurcolhatták a legnagyobb magyar parlamenti párt vezetőjét – Szerov és Szolzsenyicin világa áll előttünk, a maga pőre fenségében. Teljes, enyhén szólva kíméletlen valóságában. Szolzsenyicinről sok mindent el lehetne itt most mondani, a Gulag haláltáborrendszer köztudatba emelésétől (A Szigetcsoporton túl például az Ivan Gyenyiszovics egy napja, Rákosztály) az egész kommunista szörnyállami lét totális átértékelési kísérletéig (azaz: valóságos megítéléséig), a zsidókkal való együttélés páratlanul okos meg azóta sem haladott kifejtéséig (Együtt I., II.) Sztálin felülmúlhatatlan irodalmi ábrázolásáig (A pokol tornáca), emigrációs éveinek egészen szenzációs, prófétikus publicisztikai-tanulmányírói munkásságáig. És persze tovább is. Csakhogy az elkövető és az áldozat, pribék és író felmutatása még ennél is többet kell(ene) hogy jelentsen ezen a napon (is). Igenis együtt, egyben kell látnunk őket. Szerov visszaemlékezéseit, amelyek pontosan olyanok, amilyen ő maga volt (ugyan milyenek is lehetnének?) és Szolzsenyicin fölbecsülhetetlen életművét, amelyről azt mondták, írták – joggal – hogy nemcsak az orosz és a világirodalom, de a világtörténelem része, így az Ő helye világhistória panteonjában van. (Pontosan.)

Igen: Szerov és Szolzsenyicin. Ez a kommunizmus és áldozatai. És persze nemcsak ezen a napon.

A szerző író