Egy héttel 1934. február 8-i halálának kilencvenedik évfordulója előtt Móra Ferencre angol káromkodásokkal kísért dühöngő írással „emlékezett” az internetes jegyzetíró, kétgyerekes anya (az „édes” jelzőt most nem használom). A cikkeit közlő online médium szerint fő témái az anyaság, a női lét sokszínűsége, a traumák feldolgozása, a környezetvédelem és a fenntarthatóság. Dühöngésének tárgya a Kincskereső kisködmön. Érti ő, hogy „egy bizonyos kortól kezdve a kisiskolásoknak is szembesülniük kell az irodalomban az élet végességével”, s nem minden történet zárása boldog, „hogy a jó nem mindig nyeri el jutalmát, hogy meghalhat gyerek is, szülő is”. Ebbe a világba erős belépőnek tartja a Pál utcai fiúkat, s dehogy akarja ő mindentől óvni a gyerek lelkivilágát! Szerinte a Harry Potter is betölti ezt a funkciót, mert jól egyensúlyoz a sötét és könnyed momentumok között, a „Kincskereső viszont olyan súllyal telepszik az ember mellkasára, hogy az évtizedek múlva is felidézhető”.
Jókai és Gárdonyi, Herczeg, Nyirő és Wass Albert is megkapja a korszerűtlenség mögé bújó, az eltérő ideológiából táplálkozó támadásokat (a Légy jó mindhalálig is a „jó gyerek-fetisiszta társadalom” képzetét szolgálja), noha a támadók épp a sokszínűséget hirdetik magukról. Árulkodó, hogy nem a „fölöslegesen nyomasztó” tálalás a fő célpont, hanem Móra üzeneteit tartja a szerző örök igazságok helyett „mérgező, elavult gondolatoknak”. Ez alatt azt érti, hogy „csak akkor vagy szerethető, ha jó vagy” – a cikkíró szövegértelmezését tehát saját ideológiája alakította. (Ép elmével nehezen tudok mit kezdeni a megjegyzéssel: „mintha a Kincskereső kisködmön lenne a magyar társadalom női körülmetélése”.) A saját világkép mindig alakítja az értelmezést, ám itt nem a szövegben van a hiba! A jóság ugyanis nem feltétel, hanem cél! A Kincskereső (és Móra gyermekkorból merítő írásai) a jóság és igazság keresésének küzdelmes útja mentén és a küzdelemben fakadó szépség ölében olvasható.
Magyartanár barátom hívta föl a figyelmet az idézett cikkre, hozzátéve, hogy kilencévesen neki óriási élmény volt Móra regénye, s alig várja, hogy kisfiával együtt olvashassa újra. Attól eltekintve, hogy az irodalmi-művészi érték egyik mérője az a súly, ami „az ember mellkasára” telepszik, ami „évtizedek múlva is felidézhető”, sajnálom és megértem, hogy Móra több írása (verse, meséje, meseregénye) ott van ugyan az érvényes alaptantervet kísérő kerettantervben, a Kincskereső kisködmön nincs. Valóban „nehéz” a szöveg. Nemcsak az ízes fordulatokban, finoman fuvalló költői képekben gazdag nyelvezet, a „könnyesen csillogó humor” egyszerre andalító és viharos áramlata, hanem az említett lelki súly miatt is. De támogatni tudom azokat a tanítókat, akik veszik a bátorságot, és ajánlott olvasmányként legalább egy-két fejezetet földolgoznak a korábbi „kötelezőből”. Akár az első, a lelket megdolgoztató „körte-muzsikás” vagy a Hogyan tanultam meg olvasni? című részt.
Például a gyermekkori szeretetörökség miatt, melyből a korrajz ugyanúgy megformálódik, mint a lélekrajz. „S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először mutatta meg nekem.” – Vajon egy anya nem értené, hogy az elidegenítés helyett itt az örök ragaszkodásról van szó? Dehogynem!
Az ilyen értékkapcsolatok miatt veszélyes Móra, aki 1905-től Pósa Lajos gyermeklapja, Az Én Újságom munkatársa is volt. Pósa „parancsolta rá” a meseírást, egy évtizeden keresztül dolgozott neki, ötszáznál több mesét írt, a gyermekújságok mellett napi- és közéleti hetilapokba. A sorsdöntő találkozásról (A költő címmel a Magyar Hírlapban 1929-ben megjelent tárcában) olvassuk: „Szófogadó ember voltam, már gyereknek is. Megírtam a történetet a kiskanászról meg a kutyájáról. Pósa bácsi hangosan kacagott, míg a közepéig ért, aztán sírdogált egy kicsit, s a végén megsimogatta a hajam.” A bátyjának címzett egyik levelének kulcsmondata pedig így szól: „Szívemben csak gyerekíró maradok én mindig, még amikor vezércikket írok is.”
Első gyerekregénye, az Öreg diófák alatt 1906-ban jelent meg (ebből lett a Dióbél királyfi 1922-ben). Földes Anna rámutatott, hogy „Móra a mesék költőjeként is igazmondó krónikás”, hogy „a legszebb fejezetekben mintha magát az emlékeit idéző írót hallanánk: szeretteiről beszél most is, mint annyiszor.” Az 1918-as Kincskereső kisködmön szinte egészében az előző évtizedben írt „meséinek” egybeszövéséből keletkezett, de a további variálásra is akad példa. A hatodik fejezet, A gyémántcserép 1912-ben jelent meg Az Én Újságomban, majd a regény után 1924-ben a Szeged című lapban, 1926-ban a Világ cikkeként. Itt a történet elejét elhagyta, aktuális bevezetést írt hozzá, a szituációt a dolgozószobájába helyezve. Új a lírai önvallomás végén álló tanulság is: „A jó Isten nem azért szomorú, mert mindig egyedül van, hanem azért, mert sohase lehet egyedül.”
Móra számára a mese a valóság álruhája. A mesevilág kulisszái közt a saját társadalom valóságos élete zajlik. Gyermekmese volt előbb a Mindennapi kenyerünk, A gyevi törvény, a Diplomaták, A csókai csata, a Magyarok szelídítése. Kedvelt témája a király macskájáról szóló történet (ennek volt két gyermekmese változata és öt, felnőtteknek készült változat), melynek magva az, hogyan hízik meg a három oroszlánetető, s miként fogy le, pusztul éhen az oroszlán. A hű szolga című székely népmeséből pedig (Reformálom a mesét címmel) szatíra lett, a tárcában saját korának jelenségeit (a pszichoanalízist, a szépségversenyt, a világsajtót, a parlamenti ellenzéket és vezérszónokait) parodizálta.
Noha a kánon peremén maradt, hatása azért is volt rendkívüli, mert Mórától tanultak írni és olvasni a polgári iskolások, természetrajz tankönyve mellett a Betűország virágoskertje sok család szinte egyetlen olvasmánya volt. A Literatúra című lap 1927. őszi cikke szerint „hatása nem marad meg az iskola falai közt, hanem szétárad a szülőkön át az egész társadalomban”. S ezzel bizony a mai blogger is tisztában van. Ettől retteg, ezért dühöng és káromkodik. Ezért állítja be a jóságot a szerethetőség feltételeként, nem pedig célként.
A szerző irodalomtörténész