Szemhéj mögött lányok

A huszadik század nem csak szörnyűségek időszaka volt Európában, nem csak a háborúk, diktatúrák, népirtások kora. Értem és megértem, hogy a múltból ezek a borzongató emlékek türemkednek a képernyőkre, könyvoldalakra, újságcikkekre, értem a leleplezés örömét. Értem az összefüggések mámoros meglelését a múlt és jelen között. Azt is tudom, hogy az utókor soha nem feledheti a megaláztatásokat, veszteségeket, a mindenféle lágerekben, börtönökben, kényszerlakhelyeken elpusztultak emlékét. Nyilvánvaló számomra, hogy azok életére is rányomta a bélyegét a kor, akik semmi ilyen közvetlen atrocitást nem szenvedtek el, de egész életüket megnyomorította a kilátástalanság, a félelem, a megalkuvások sorozata. Nekünk persze, errefelé, az Elbától keletre nehezebb volt, legalábbis úgy tűnt. Láttuk, ahogy a napba vér szalad, de láttuk, s ilyesmit nyugaton csak nagyon kevesen láttak.

A történelemmel foglalkozók körében (szándékosan nem írok történészt) Hitler és Sztálin magasan a „legérdekesebb” szereplő. Közülük is inkább Hitler, talán mert az ő felemelkedése és bukása látványosabb volt, mint kollégájáé. Látványosabb, sűrűbb s a bukás végletes módja miatt jóval közismertebb, mint Sztáliné, akinek még voltak bőven utódai. S a rendszer, aminek maga is egyik alapítója volt, még halála után is egy jó emberöltőig tartott. Azután lassan, észrevétlenül kimúlt, de a világ közvéleménye igazából sohasem hitte el, hogy megszűnt. Ezért az a magától értetődő ellenszenv az oroszok iránt, amely elemi erővel tört fel 2022 februárjában. Ezért az „aha” érzés: no lám, az oroszok! Nem változtak ezek semmit. Sztálin a vizelettócsából feltápászkodik.

E képet kétségkívül alátámasztja, hogy az orosz elnök egy valaha volt KGB-alkalmazott, aki már otthonosan mozgott a Szovjetunió végnapjaiban is. És egy csöppet sem befolyásolja a dolgot, hogy idén Oroszországban elnökválasztás lesz. Senkinek leheletnyi kétsége sincs a „kandidat numero 1” meggyőző sikerében. A huszadik század második felében a mi szenvedéseink mellett Európa nyugati fele sem magától értetődően lépett az emberiség talán legígéretesebb, legszebb korszakába. Abba a fél évszázadba, amely a hatvanas években kezdődött, és még tartott a huszonegyedik század első évtizedében is. Amikor mi is örömmel és természetes életösztönnel tértünk vissza a „Nyugathoz”, csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Ez éppen húsz éve történt! Az emberiség legsikeresebb politikai (demokrácia), gazdasági (szociális piacgazdaság) és kulturális (szabad szellemű) modelljéhez csatlakozhattunk. Ahova mindig is tartozni akartunk. S mi történt azóta! Mivé vált a nyugat, mivé ez az unió, mivé Európa, mivé az Egyesült Államok? Kohl, Thatcher, Mitterand, Reagan: őket emelte fel a társadalom, ők hívtak. S ma? Biden, Scholz, Macron, Sunak és mindenekelőtt Ursula von der Leyen? Ez a hanyatlás döbbenetes. Nem ok, hanem következmény. A ködevő hólyagok csürhéje példátlan romlást hoz. Látjuk. Ahogy láttuk megszégyenülni az embertipró hadat.

Történelmi mértékkel mérve rövid időszak volt az a múltbéli fél évszázad, de engem mégis reménnyel tölt el. A húzóerő akkor Amerika volt, de vitte magával Nyugat-Európát is, és a remények, álmok, menekülések szintjén tartotta a lelket bennünk is. Az 1920-as, 1956-os csalódást soha nem hevertük ki, de azért reménykedtünk, hogy az Egyesült Államok végül legyűri a Szovjetuniót. Nem is alaptalanul. Hiszen kár lenne tagadni, hogy megszabadulásunkat a kommunista diktatúrától elsősorban Amerikának köszönhetjük. Az Egyesült Államok állhatatosságának katonai potenciáljának fejlesztésében, amely alapvetően a szabadságeszményre épült. Természetesen saját érdekeire is, de ez egybeesett az emberiség érdekeivel. A miénkkel is. Ritka kegyelmi pillanat volt. Ritka teljesítmény. Sajnos, ma már az Egyesült Államok egyes vezetői nem értik, hogy ez az egybeesés megszűnt, s ma már jobbára csak a saját érdekeiket képviselik. Vagy már azokat sem. De ezen lehet még változtatni. Ezt mi pontosan tudjuk. Átéltük: láttuk, ahogy egy lány az ágyunkon madárrá változott, és kirepült az ablakon. Láttuk.

A Szovjetunió legyőzése csak azért sikerülhetett, mert az idő lassú múlásában kiderült, hogy a szovjet rendszer minden szempontból megbukott, és már erőszakkal sem tartható fent. S ebben azért mi is benne voltunk. Igaz, hogy a bukás közvetlen kiváltó oka a gazdasági és katonai ellehetetlenülés volt, de azt megelőzte, sőt kikényszerítette a kulturális ellehetetlenülés. Ez a lényeg. Ebbe bele kell érteni a szabadság utáni eltorlaszolhatatlan emberi vágyat, s az erre épülő kulturálisautonómia-igényt: mentalitást, nemzeti érzést, művészetet, lelkiismeretet, szemérmet, ellenállást, élni akarást.

Szóval, a huszadik század nem csak a szörnyűségek időszaka volt. Pedig nagyon mélyről indult Európa. A második világháború után Németország szó szerint romokban. A német nemzet morális állapota a fizikai állapotoknál még mélyebbre süllyedt. Olaszországban olyan mélyszegénység vált tömegessé, ami még a hagyományosan optimista és életigenlő olaszokat is depresszióba kergette. (Elég megnézni az olasz neorealizmus filmjeit.) A franciák is küszködtek a kollaboráns múlttal és a számukra tűrhetetlen másodrendű helyzetbe csúszással. Kiutat kerestek, de mennyire eltévedtek! Nagy-Britannia lassan, de biztosan törlesztett az Egyesült Államoknak, birodalma és szuverenitása látta a kárát. Spanyolországban Francóval nem tudtak mit kezdeni, büntessék vagy támogassák? Görögországban polgárháborúk, puccsok borzolták a kedélyeket. Közép-Európában berendezkedett a Szovjetunió, hozta a maga politikai rendszerét.

És a lehető legmélyebbről, gazdasági, anyagi, morális és szellemi mélypontról Európa talpra állt. Nem akarom most kettéválasztani az átkozott vasfüggönnyel a kontinenst. Talpra állt a Nyugat, de talpra álltunk mi is. Gazdaságilag, összeszorított fogakkal. A Nyugat kapott segítséget az Amerikától (Marshall-terv); kezdte megalkotni az összefogás intézményeit (Európai Gazdasági Közösség); eltemette a hagyományos ellentéteket (franciák–németek). Mi épp ellenkezőleg: nem hogy segítséget nem kaptunk, hanem a ránk erőltetett birodalmi (ideológiai) gazdaságpolitikával alig leküzdhető hátrányba kerültünk. A gazdasági együttműködés kereteit a KGST szabta meg, ami jócskán alulmúlt egy átlagos középkori regionális gazdasági együttműködési modellt, és felmérhetetlen károkat okozott. A hagyományos ellentéteket a „szocialista világrendszerben” nem hogy eltemetni nem sikerült, de felerősödtek, elég a romániai viszonyra gondolni, vagy a Szovjetunión belüli nemzeti ellentétekre. De azért az ötvenes évekhez képest úgy tűnt, mintha talpra álltunk volna. Hogy ez csak látszat volt, most nem érdekes.

Végre rá szeretnék térni, mire is gondolok, mikor a múlt századról azt mondom, hogy nem csak a szörnyűségek, háborúk, csődöt mondott ideológiák, válságok és bukások időszaka volt. Arról van szó, hogy a közelmúlt varázslatos fél évszázadában fontos volt, életünk elidegeníthetetlen része volt a művészet. Nemcsak a kultúra, nemcsak a civilizáció, hanem a művészet. Mindennapjainkban, tizenéves korunktól az életünk döntő fontosságú része volt a zene, az irodalom, a képzőművészet, a film. Csodálatos adomány volt ez. Példátlanul gazdag választékot tártak elénk. Az ókori Hellászban sem volt ez sokkal hosszabb ideig és magasabb nívón így. Később a reneszánsz idején Itáliában, majd a romantika idején szerte Európában sem. Óriási adomány volt ez. A művészet olyan mértékben fészkelte be magát a lelkünkbe, mint a szerelem vagy a hit. Össze is gabalyodtak, lebegtek bennünk: egymás szemében a művészetet láttuk, alkotásokban a nőt, a szerelmet, a természetet, ezek összességében az Istent. Szerelmesek és szabadok voltunk. Nem civilizáltak, nem is kulturáltak. Művészien szabadok. Nagyon hiányzik az a kor, hiányzik ez az állapot. Mert ma is erre lenne szükségünk, a művészetekre. A művészekre. Mi itt vagyunk, de vajon kellünk-e még valakinek? És a szabad művészek hová lettek? Lehunyom a szemem. A szemhéj mögött lányok mosolya függ.

A szerző történész