A januárnak már több mint a fele a múlté, és J. Károly postaládája még mindig üres. Ilyenkor ugyan már csak az eltévedt karácsonyi üdvözleteket kézbesíti a posta, és levelet amúgy sem szokott kapni, ám feltűnt neki, hogy az idén még egyetlen csekket és egy fia reklámújságot se dobtak be. Elég bekukucskálni a nyíláson, s látja, hogy üres. Most viszont valami rózsaszínű világított benne. Mikor J. Károly a harmadik kísérletével végre betalált a kulcslyukba, egy elsőbbségi levelet vett ki a rozsdásodó dobozból. Kereste a feladót, de a bal felső sarokban sem név, sem cím nem állt, csak egy ügyetlenül megrajzolt szív virított rajta.
J. Károly lelki ösztönei (amit jobb pillanataiban reménynek nevezett) azt üzenték, hogy talán egy nőtől érkezett (a rózsaszín miatt), s talán egy szerelmes levél lesz az (a szívecske miatt). Első felindulásában már a lépcsőházban feltépte volna a borítékot, de nyugalomra és méltóságra intette magát: ha az, amire titkon gondol, megfelelő ünnepélyességet kell adni a levél elolvasásának!
Gyorsabban szedte a lépteit, bár épp csak annyira, amennyivel a szíve is szaporábban vert a megszokottnál, a lakásba érve mégis egy teát készített előbb magának. Aznap már megitta a három kávéját, a szokottnál kedvetlenebbül, mert a büfés Esztert, aki belázasodott, megint az aranyfogú nagynénje helyettesítette. Pedig ha Eszter írt volna, biztos elárulja magát egy apró gesztussal, amit persze J. Károly nem vett volna észre, mert nem volt túl ügyes a testbeszéd jeleinek a megfejtésében. Igaz, sokszor még azt sem tudta jól értelmezni, amit nem kódoltak egy mozdulatba, hanem szó szerint ki is mondtak.
Késleltette a pillanatot, még nem bontotta föl a levelet, pedig már a tea is kihűlt. Arra gondolt, hogy ő tulajdonképpen kivételezett ember, mert manapság nem írnak hagyományos postai levelet, inkább üzennek az okostelefonon. Ezzel ő is megpróbálkozott, de alaposan felbosszantotta magát, mert a telefon akarta megmondani, hogy mit írjon. Eszternek szeretett volna üzenni, hogy másnapra ajánljon neki olvasnivalót. A hírekben folyton csalódott, ám a versekről és regényekről tudta, hogy azok eleve kitalált dolgok.
Olyan hangulatba került azonban, hogy se regényre, se versre nem vágyott, így elkezdte írni, hogy: „Drámát szeretnék, legyen szíves ajánlani egyet, csak rövidet.” A telefon magától átírta a szöveget, és ezt küldte el Eszternek: „Drága szerelmem, legény szívem ajándék, egyetlen csókot röpítek.” Elkövette azt a hibát, hogy nem olvasta vissza a szöveget, mielőtt ő is beleröpítette a valósággá vált virtualitásba.
A telefon billentyűzetének állítólag saját agya van, és ki tudja találni, hogy milyen szó következik, attól függetlenül, hogy az egyezik-e az üzenő szándékaival. A legtöbbször ez mindegy is, nem azért írnak egymásnak telefonon, hogy fontos dolgokat beszéljenek meg.
Ez a rózsaszínű levél viszont talán fontos. J. Károly végre kibontotta. Nem volt hosszú, csak néhány szó. Figyelmeztetés és felkiáltás, benne viszont sok-sok együttérzés, aggodalom. S valami vágyakozás. „Drága Károlyom! Ne legyen magányos! A magány megöl! Mindketten áldozatok leszünk! Itt várom minden nap! Szoktam látni, mikor megérkezik. Hátha egyszer eltéveszti a lépcsőházat, és hozzám csönget be! Szeretni fogom örökké!”
Aláírás sem volt, csak egy „K.” – biztosan Klára, gondolta J. Károly. Vagy Katalin, esetleg Klaudia vagy Kármen. Ezek szerint nem Eszter, viszont a szomszéd lépcsőházban lakik, és ő is magányos. Kár, hogy az ő szíve már foglalt. Azért megérne egy kísérletet, hogy megnézze, lakik-e ott „K”-val kezdődő nevű hölgy, latolgatta a lehetőségeket.
Már majdnem indult volna, mikor valami gyanús lett neki. Feltűnt, hogy mostanában néha bizonyos események és időpontok elszöknek az emlékezetéből, fehér foltokat hagyva maguk után. Így történhetett ez most is. A levélpapíron határozottan felismerte a saját kézírását.
A szerző irodalomtörténész