Vélemény és vita
Európa legyen az európaiaké!
Sokaknak ismerősnek tűnhet ez a cím, csak éppen nem Európával, hanem Amerikával kapcsolatban, és eredetiben úgy hangzott, hogy Amerika legyen az amerikaiaké. Ez a Monroe-doktrínaként elhíresült mondat azonban, ebben a formájában csak későbbi lényegi összefoglalója annak az üzenetnek, amelyet James Monroe amerikai elnök 1823. december 2-án küldött az amerikai Kongresszusnak. Ez az az idő, amikor Európában a napóleoni háborúk már lezajlottak, Spanyolország dél-amerikai gyarmatai éppen függetlenné váltak és Oroszország, Ausztria és Poroszország létrehozta a saját monarchiáját és az európai békét védeni kívánó Szent Szövetséget.
A Monroe-üzenet az európai szövetséges hatalmaknak és Spanyolországnak szólt, és a vonatkozó rész így hangzik: „Lehetetlen, hogy a szövetséges hatalmak politikai rendszerüket bármelyik kontinens bármely részére kiterjesszék anélkül, hogy veszélyeztetnék békénket és boldogságunkat; és senki sem hiheti, hogy déli testvéreink, ha magukra hagynák őket, maguktól elfogadnák azt. Ugyanilyen lehetetlen tehát, hogy közömbösen szemléljük az ilyen beavatkozást bármilyen formában.” Vagyis az európai hatalmak ne avatkozzanak be a frissen függetlenné vált dél-amerikai államok politikájába, ezt a jogot Amerika magának tartja fenn. A Monroe-elv az Egyesült Államok tartós külpolitikai doktrínájává vált és kiterjesztett formájában máig él, hiszen az Egyesült Államok a Monroe-elv szellemében, saját biztonságára hivatkozva avatkozik be nemcsak Latin-Amerikában, hanem a világ szinte bármely pontján.
A 20. század folyamán, ahogy az európai hatalmakat az egymással vívott háborúk kimerítették, az e háborúk utolsó fázisában beavatkozó Egyesült Államok egyre nagyobb befolyásra tett szert, és a második világháború után fölénye egyértelmű lett a valamikori európai nagyhatalmakkal szemben. Németország legyőzése, majd a NATO létrehozása után jogilag biztosítva lett az amerikaiak Európában való tartózkodása, amit ha úgy tetszik nevezhetünk az európai demokráciák kommunizmustól, illetve ma már az orosz imperializmustól való védelmének, de akár Európa katonai megszállásának is.
E helyzeten lehetett volna változtatni a Varsói Szerződés felbomlásakor, de a franciák jobban féltek a német egyesítéstől, mintsem hogy a biztonságot jelentő amerikai jelenlétet megkérdőjelezzék, és e tekintetben teljesen azonos hullámhosszon voltak a lengyelekkel és a balti államokkal. Ebből az is következik, hogy Európa önállósága csak egy stabil, félelmektől mentes német–francia együttműködésen alapulhat, mint ahogy a háború után Európa összefogása a francia–német Szén- és Acélközösséggel kezdődött.
Európa egyes országai gazdaságilag és társadalmilag sincsenek azonos helyzetben, és erős kezű reálpolitikusokra van szükségük, hogy az együttműködésből fakadó hátrányokat saját népükkel el tudják fogadtatni a más szférában jelentkező előnyökért cserébe, és ugyanakkor a közös (európai) érdekeket közösen meg tudják védeni a külső befolyással szemben. Ilyen erőskezű reálpolitikusok voltak a háború után De Gaulle vagy Adenauer, de az európai politikusok minősége az elmúlt évtizedekben fokozatosan romlott, és ma már szinte nem is hasonlíthatók országaik valamikori vezetőihez.
Persze, ez a történelemben nem ismeretlen jelenség, mindenki tud felhozni példákat arra, hogy a nagy király, fejedelem vagy hadvezér meghalt, és a birodalom szétesett, gondoljunk Nagy Sándorra vagy Attilára. Egyiptom ókori történetének három évezrede alatt kétszer is előfordult, hogy a virágzó birodalom évszázadokra káoszba süllyedt, majd erőskezű uralkodók (II. Montuhotep, II. Ramszesz) ragadták magukhoz a hatalmat, és az ország ismét fellendült. Történelmi távlatból talán könnyebb megmagyarázni, hogy ez miért történt, de ha a magunk mai problémáit vesszük szemügyre, nem könnyű eligazodni. Ami biztosan látszik az az, hogy megváltoztak a kiválasztási kritériumok. Míg a második világháborúban edződött és talpon maradt nemzedék erőskezű reálpolitikusokat adott Európának, a későbbiek folyamán a kiválasztási mechanizmus már nem reális teljesítményeket ismert el.
A baloldalon megszűnt a szociáldemokrata pártok erős bázisa, a munkásosztály, a megmaradt pártstruktúrát pedig szélsőbaloldali ideológiák követői vették át. Az európai gyakorlatból három név is említhető: Joschka Fisher, aki német zöld politikusból külügyminiszter lett, José Manuel Barroso, aki az Európai Bizottság elnöke lett és Daniel Cohn-Bendit, aki 1968-as diákvezérből az Európai Parlament egyik vezető politikusává vált. Politikai pályafutásukat mindhárman szélsőbaloldali mozgalmakban kezdték. E háromhoz még nyugodtan hozzá vehetjük Angela Merkelt, aki a keletnémet kommunista párt ifjúsági szervezetében volt propagandista, majd a német Kereszténydemokrata Unió színeiben Németország kancellárja lett. Sokan Németország legjelentősebb politikusának tartják, és ez igaz is, ha a pusztítás mértékét tekintjük, ami a kancellárságához kapcsolható. Fizikus létére engedett a mindössze 8–10 százalékot elérő zöld párt nyomásának, és leállíttatta a német atomerőműveket, nevéhez köthető a migránsok korlátlan beeresztése Európába (willkommenskultur) és az orosz–ukrán háború is, amennyiben a 2008-as bukaresti NATO-csúcson engedett az amerikai nyomásnak Ukrajna NATO-meghívása tekintetében. Mindez Európa lerombolásához vezetett.
Ahogy a baloldal átalakult, úgy átalakult a jobboldal is, elvesztette eredeti hagyományőrző funkcióját, és egyre inkább a nagytőke vagy inkább pénztőke kiszolgálója lett. Mivel a választásokhoz pénz kell, és azt a demokrácia fellegváraiban senki sem az állam által e célra biztosított összegből, hanem különböző magánadományokból gyűjti össze, illetve egészíti ki, a politikusnak meg kell felelnie a kampányfinanszírozók elvárásainak. E jelenségre már a Gallup 1999-es millenniumi közvélemény-kutatása is felhívta a figyelmet. A kutatás szerint számos nyugat-európai demokráciában az emberek többségének az volt a véleménye, hogy a választások demokratikusak ugyan, de a politikusok nem azt teszik, amiért megválasztották őket.
Ez könnyen magyarázható azzal, hogy az 1990-es években bekövetkezett neoliberális gazdasági fordulat igen nagy vagyonok létrejöttét tette lehetővé, és ma a legnagyobb vállalatok és különösen pénzügyi központok anyagi (gazdasági) ereje meghaladja egy közepes méretű ország éves GDP-jét, így könnyen érvényesíthetik befolyásukat, részben közvetlen lobbizással (Brüsszelben mintegy tizenötezer lobbistát tartanak nyilván), részben áttételesen, NGO-k, egyetemek, tudásközpontok és nem utolsósorban a média támogatásával. A tőke érdekei azonban még racionálisak is lehetnének, de ebbe belezavar a mindenfajta, de elsősorban a zöldideológia, ami a média hathatós segítségével irreális gazdaságpolitikát kényszerít Európára.
Európa alárendelt szerepéért azonban felesleges és igazságtalan is lenne az Egyesült Államokat hibáztatni, mi magunk, európaiak hoztuk magunkat ebbe a helyzetbe. A lakosság érzi is a politikusainak alkalmatlanságát, ezt jelzi, hogy egyre inkább erősödik azoknak a mai hatalmi elit által szélsőségesnek minősített pártoknak a támogatottsága, amelyek alternatívát kívánnak nyújtani a jelenlegi fő iránnyal szemben.
Ahhoz, hogy Európa valóban az európaiaké legyen, meg kell határoznunk azokat az elveket és azt a politikát, ami valóban az európaiak érdekeit szolgálja, ezeket meg kell ismertetnünk a szélesebb európai közvéleménnyel, ami segítségünkre lehet abban, hogy olyan politikusokat tudjunk kiválasztani, akik valóban alkalmasak arra, hogy egy 450–500 milliós térség érdekeit a nemzetközi porondon érvényesítsék.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója