A szégyenmagyarok kara

Még mondja valaki, hogy nem elég sokszínű Magyarország! Olyannyira az, hogy egy külföldi nem is érti, miként okozhat egyeseknek a siker keserűséget, és miért a kudarctól dobban meg a szívük. Miért is lesz boldogabb az éjszakájuk, ha az országot, a nemzetet vagy annak képviselőit elgáncsolják, legyőzik, megalázzák?

Szegény naiv Marco Rossi is abban a tévhitben élt, hogy ha nem is hoz minden magyart lázba a nemzeti csapat sikersorozata, az Európa-bajnoki döntőbe jutás, de a sportból felmentettek legalább megértő, csendes mosollyal nyugtázzák az eredményeket. Hiába él több mint egy évtizede kis hazánkban, a kárörvendők hada még mindig letaglózza, ráadásul mindezt még képes szóvá is tenni. Megfogalmazása szerint a döntőbe jutás pillanatát nehéz volt élveznie, ugyanis túl sok szenvedéssel járt, és nem az idáig vezető kilencven percek izgalmai gyötörték meg, hanem az ellendrukkerek hada. Azt még csak értené, hogy nem mindenki szereti a focit, azt már kevésbé, hogy sok magyar kevésbé szereti a nemzet csapatát, mint olasz létére ő. A kifakadó szakember merte elkeseredetten hozzátenni, hogy jó lenne, ha szégyenkeznének.

Nem is kellett több, azonnal hideget, meleget öntött a nyakába az objektív, független európerek serege, még az óceánon túlról is kioktatták, hiszen mit merészel – humorosnak szánt megjegyzésük szerint – ez a „digó”, ne mélymagyarkodjon itt! Rögtön NER-propagandista, nacionalista lett, aki csak ne kérdőjelezze meg a magyarságukat, mert ugyan nem tette, de vitathatatlanul erre készült! Különben is senkinek semmi közé hozzá, hogy ki kinek szurkol!

Az utóbbi kitétel lehetett az, ami miatt kifakadhatott a kapitány, mert ez a rendreutasítás, már az oly jelentős mérkőzés előtt is elhangzott a nagyon-nagyon demokratikus emberek szájából. Számunkra ugyan ez már nem döbbenetes, de az Európa más vidékein szocializálódott emberek az ilyen gondolatoktól még ledermednek.

Mit tudhatja Rossi, aki büszke olaszként viszi sikerről sikerre a magyar válogatottat, hogy milyen hosszú története van a sajátos magyaroknak, akik szolgálták már Bécset, Moszkvát, mostanság elsősorban Brüsszelt, de legkevésbé Budapestet, viszont céklaszínű fejjel, kidagadó erekkel üvöltik le a fejét annak, aki mindezt nem tartja becsületes magyarhoz illőnek. Mi néha már a fejünket sem kapjuk fel, vagy ha mégis meghalljuk, csak kuncogunk rajtuk, hiszen már az első szabadon megválasztott miniszterelnökre is kígyót-békát kiabáltak, amikor kijelentette, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát. Azóta kimeríthetetlen az ellenmagyarok ötlettára, még a Nobel-díjasok elismerése is epeömlést idézett elő náluk, és leginkább a keserű fanyalgásukat szabadította fel. Egy gyakorlott magyar csak a kezét dörzsöli ezek hallatán, s ha addig nem is értékelte helyén a sikert, azonnal tudja, világraszóló teljesítmény született, ezért rikácsolnak rútul a varjak.

Bennünket pedig elégedettséggel tölt el, hogy egy olyan csapatunk van, amely nemcsak hirdeti az összefogást, az összetartozást, hanem a pályára is viszi, hogy az egész nemzet láthassa, és a kilencvenháromezer négyzetkilométeren túl is figyelmet érdemeljen. Egy olasz mi többet adhatna nekünk?

A szerző vezető szerkesztő