Shakespeare, Ionescu, Gogol, Csehov és Madách legfeljebb holtversenyben harmadik lehet, ha kiírják a világ legjobb drámaírója versenyt, hiszen a második helyezett Életnek előre oda lehet adni az ezüstérmet. Az első helyezettet pedig nem ismeri senki. A még mindig tragikus tragédia, a Rómeó és Júlia Arthur Brooke 1562-ben írt versének, a The Tragical History of Romeus and Julietnek és William Painter Palace of Pleasure című prózájának színpadi átirata. Ezek egyazon olasz mesén alapulnak, és bár Shakespeare mindkettőből kölcsönzött részleteket, a történet bővítése érdekében új szereplőket is életre hívott, így például Mercutiót és Párist. A színmű feltehetően 1591 és 1595 között íródott, s először 1597-ben jelent meg. És azóta is él, győz, könnyekre fakaszt.
Hát az Élet most a Nemzeti számára, hitványak kárörömére, átírta a tragédiát. Mintegy bizonyítván, hogy a reneszánsz ember csak csetlik-botlik, esik-kel a gépi kultúra és a humanistának hitt és álcázott liberalizmus korában.
Persze, az Élet nem ma kezdte, alaposan nekiveselkedett a tragédiának. Napjainkban viszont két magyar színész, a Júliát alakító Szász Júlia és az őt karjaiban tartó Horváth Lajos Ottó a Nemzeti Színház világot jelentő deszkáin történt zuhanása jelenti a valódi drámát. Pontosabban mindaz, ami az egészet körbeveszi.
Az átírt darab 2013-ban kezdődött, amikor lejárt a Nemzeti Színház Kiemelkedően Közhasznú Nonprofit Zrt. igazgatójának ötéves megbízatása, ezért pályázatot írtak ki az állás betöltésére. Négyen nyújtottak be pályázatot, de csak Alföldi Róberté és Vidnyánszky Attiláé felelt meg a kritériumoknak. Balog Zoltán miniszter a bejelentésekor elmondta: „A Vidnyánszkyt támogató bizottsági vélemények szerint a Nemzeti Színház nem pusztán színház, hanem olyan intézmény, amelynek nemzeti értékeket kell képviselnie, közvetítenie. Ennek markáns megjelenése a benyújtott pályázatok alapján egyértelműen Vidnyánszkytól várható. A két pályázó közül ő az, aki maradéktalanul megfelel a nemzet első számú színházával szemben támasztott követelményeknek. A közönség az elmúlt öt évben megismerhette az Alföldi Róbert által kialakított színházat, ezt követően lehetőséget kell adni másoknak is arra, hogy megvalósíthassák elképzeléseiket. A debreceni Csokonai Színházban, valamint a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban elért eredményei alapján egyértelmű, hogy Vidnyánszky Attila nemcsak rendezőként, hanem intézményvezetőként is rendelkezik a Nemzeti Színház sikeres vezetéséhez szükséges képességekkel, tapasztalatokkal.”
Azóta – miközben lezajlott a véres színházigazgatói csata, amelybe külhoni haderők is bekapcsolódtak – az Élet tette a dolgát: Vidnyánszky öt évre szóló szerződését meghosszabbították, a Nemzeti pedig különösebb botrányok, hangzavarok nélkül, de színvonalas előadásokkal élte mindennapjait. Egészen mostanáig. A döbbenetes, új felfogású erkélyjelenetig. Persze, a csaknem tragikus végszóval zárult zuhanással nem ildomos humorizálni, miközben a sápi állomáson egy több mint kétezer tonnás tehervonat nem állt meg a tilos jelzésnél, és hatvan kilométeres sebességgel belerohant a peronnál várakozó személyvonatba. Az állomás hangosbemondója hiába ismételgette: a tehervonat álljon meg!
A bennfentesek, a magát liberálisnak tudó-mondó sajtó persze nem a vasúti sérültekkel, hanem inkább a Nemzetiben történtekkel foglalkozott. Bár ott is elsősorban Vidnyászkyval. Ám az igazgató megelőzte a mindenhez értő és mindenek felől és mindenki fölött ítélkezőket, egyszerűen lemondott. Illetve a Hír TV-ben bejelentette, hogy felmondott. Meglehet, annak hatására lett a lemondásból felmondás, hogy egy sokoldalú, mindenhez kompatibilisen kapcsolódó sztárügyvéd egy másik adón elmagyarázta, hogy az igazgató csak felmondhat, az ő esetében szó sem lehet lemondásról.
Hát így. Ha már nem lehet ezért megpálcázni ezt a minden hájjal megkent Vidnyánszkyt, legalább ő igyekezett elmagyarázni nekünk, outsidereknek a történteket, no meg az érzéseit. Mint mondta, a baleset úgy történt, hogy Horváth Lajos Ottó ahelyett, hogy balra fordult volna, egyenesen ment. Így zuhantak le a kezében lévő Szász Júliával a magasból. Amikor a baleset bekövetkezett, ő maga is a színházban tartózkodott, az igazgatói szobából látta a monitoron, hogy baj történt. Azonnal lerohant a színpadhoz, s elmondása szerint borzalmas volt az az idő, amíg nem tudták, mennyire súlyos sérüléseket szenvedtek a színészek.
Azóta persze a pályatársak is megszólaltak, és szinte kivétel nélkül aggódtak a kollégáikért. Még Alföldy Róbert is őszintén üzent, érezhetően együttérzőn fejezte ki aggodalmát. Jószerivel egy-két bátorító vidnyászkyzás is elhangzott, talán nem szervilizmusból, mert az igazgató sokak szerint eddig kiválóan vezette a nemzet színházát. Mindenesetre sokak nehezen emésztették meg, hogy Vidnyászky egyfajta gentleman módjára viselkedett, s nem lehet rajta számon kérni, hogy miért nem mond le. Nem lehet kiátkozni a szakmából, sztrájkolni sem igazán egészséges ellene, legfeljebb az ENSZ vagy a Varsói Szerződés csapatait lehetne behívni a Nemzetiben uralkodó áldatlan állapotok, az önkényesen le-fel mondó igazgató miatt. No meg Matthias Hartmannt, a Bugtheater azóta lemondatott igazgatóját, aki a 2010-es évek derekán – kis csúsztatással – mintha élet-halál ura lett volna a magyar színjátszásban is. Itthon többen is nehezményezték, hogy miért nem ő dönti el, ki legyen a Nemzeti igazgatója.
Közben azóta mindkét színész hazatérhetett a kórházból. Nekik szinte valamennyi rezdülésükről tudunk – sok idő kell a teljes felépülésükhöz –, ellentétben az életéért küzdő, negyvennyolc éves, Sápon balesetet szenvedő mozdonyvezetővel, akiről csak vékonyan szivárognak a hírek. Azt is tudhatjuk, hogy a színházban történtek Vidnyászky számára jelzésértékűek voltak, ezért is mondott le-fel. „Látva a két fájdalommal küszködő színészt, tudtam, hogy valami nagy gesztust kell tennem” – magyarázta. Bár a színészek nem őt okolják a történtekért, ő felelősséget érez a baleset miatt. Sőt Horváth Lajos Ottó többször is bocsánatot kért tőle, mert ő szintén önmagát vádolja. Ugyanakkor az igazgató kijelentette: lemondásával nem leszámolni akart a karrierjével, hanem meg akar állni egy kicsit, és újragondolni az egészet. Mint mondta, mindenképpen van felelőssége a balesetben, és azért is emészti magát, mert szerinte korábban is kitalálhatta volna, hogy hogyan lehet a baleseteket megelőzni. Elmondása szerint a Nemzeti egyedülálló intézmény, „ezt a kormányt elengedni nagyon-nagyon nehéz, és óvatosnak kell lenni, hogy ne legyenek nagy megrázkódtatások”.
Így pedig mindenképpen lesz folytatás. Nem lehet csak egyszerűen tudomásul venni a le-fel mondást. Jó tudni, hogy Vidnyánszky egyszerűen nem szökhet el. Legalább várja meg a bécsi döntést.
És hát az Élet is megy tovább. Láthatóan halad a korral, felfrissítette a darabot. Divatos szappanoperát írt a tragédiából, külön a Nemzeti, a mi Nemzetink számára.
A szerző újságíró