Oppenheimer – a Nagy Amerikai Bűntudat filmje

Bevezetés: augusztus 6-án, a hirosimai atombomba felrobbantásának emléknapján minden japán politikus, aki felszólalt, hallgatott arról, hogy a bombát az Egyesült Államok dobta le. Az áldozat, amelyik persze felel Pearl Harborért és sok amerikai haláláért, nem merte kimondani, hogy az atombombát az Egyesült Államok dobta le rájuk, ezzel egy új, veszélyes világrendet hozott a Földre. Vajon miért?

Az Oppenheimer-film a 20. század és az emberiség fordulópontjáról, az atombomba előállításáról és az 1945. augusztus 6-án, Hirosimában atom- és a 8-án Nagaszakiban plutóniumbomba ledobásáról, annak elő- és utóéletéről szól a 20. század egyik legjelentősebb fizikusának élettörténetén keresztül. A legelején leszögezem, hogy Christopher Nolan háromórás filmje kiváló. A címszereplő Cillian Murphy telitalálat, hiteles Oppenheimer, a többi szereplő is remek. A film több síkon játszódik. Az első sík Oppenheimer nemzetbiztonsági engedélyének a megvonására irányuló meghallgatás. Még Rákosi is megnyalhatta volna mind a tíz ujját azon koncepciós per láttán, ami az atombomba atyjának élveboncolása. Fizikai kínzásnak nem vetették ugyan alá, de lelki-szellemi téren annál inkább. Az itt elhangzó vallomásokon keresztül történik meg a visszaemlékezés, ez a második sík, amely Oppenheimer egyetemi éveitől Los Alamos vezetéséig tart. Annak érdekében, hogy a történetvezetés világos legyen, az első sík fekete-fehér, a második színes képkockákon játszódik. A végső lökést Oppenheimer eltávolításához Teller Ede adta, aki megbízhatatlannak minősítette őt (akiről egyébként Isidor Isaac Rabi – Oppenheimer tanítványa, Los Alamosban munkatársa – azt nyilatkozta, hogy „a világ jobb lenne Teller Ede nélkül”). Vannak, akiknek Teller a hidegháború hőse, mások viszont az ördögi rossz megtestesítőjének tekintik. A valóságos Teller valahol a két szélsőség között található.

A filmet minden erénye ellenére a Nagy Amerikai Bűntudat filmjeként értékelem.

Az Egyesült Államok a II. világháború előtt a világ vezető tudósai közül már sokakat összegyűjtött az agyelszívás által. Néhány név, akiknek közük volt valamilyen módon az atomfizikához: Robert Oppenheimer (1904., New York–1967., Princeton) már az Egyesült Államokban született, németországi zsidó család leszármazottja, emigránsként érkezett Albert Einstein (1879., Ulm, Németország–1955., Princeton), Szilárd Leó (1898., Budapest–1964., San Diego), Teller Ede (1908., Budapest–2003. Stanford), Enrico Fermi (1901., Róma, Olaszország–1954. Chicago), Neumann János (1903., Budapest–1957., Princeton). Az atombomba készítése közben Niels Bohr (1885., Koppenhága, Dánia–1962. Koppenhága) rövidebb ideig ugyancsak az Egyesült Államokban tartózkodott, de tevőlegesen nem vett részt az atombomba előállításában.

A felsorolt korszakalkotó zsenik ismerték egymást, számon tartották az atomfizika terén elért eredményeiket. Oppenheimer még a II. világháború előtt személyes kapcsolatba került Werner Heisenberg német fizikussal is, aki a kvantummechanika egyik megalapítója, ő vezette később a háborús Németország nukleárisenergia-programját. Az atombomba-lavinát éppen az ő tevékenysége, vagy a feltételezett eredményei indították el. A II. világháború alatt versenyfutás kezdődött a németek és az amerikaiak között az atombomba kifejlesztése terén. Az Egyesült Államokban egy speciális agyösszpontosítás jött létre ennek érdekében. Ez volt a Mannhattan-terv, a helyszín Los Alamos, egy erre a célra létrehozott titkos város az arizonai sivatagban. Az egész úgy kezdődött, hogy Szilárd Leó és Albert Einstein együtt írtak egy levelet Roosevelt elnöknek az urán maghasadásával kifejleszthető új, rendkívüli hatású fegyver létrehozása érdekében. Ezt a levelet később megbánták, visszavonták volna, de már késő volt…

Két fontos elemet emelnék ki a filmből: az egyik a hatalom cinizmusa a háború során, a másik a kommunista szál. Már Oppenheimer kiválasztása Los Alamos és az atombomba fejlesztésére jellemző erre a cinizmusra. Leslie Groves tábornok (Matt Damon játssza hitelesen a pragmatikus, végrehajtó katonát) kéri fel Oppenheimert a feladatra, aki visszakérdez, tudja-e a tábornok az ő hátterét, a kommunista szálat az életében. A tábornok válasza: mindent tudunk önről, ezt is. Ezzel a szállal válik egyébként zsarolhatóvá, és amikor már kellemetlenné vált a további atomfegyverkezés ellenzése miatt, eltávolíthatóvá. A kommunista háttér, amivel a 20. századi Egyesült Államok ismétlődően kacérkodott, láthatóan itt is az egyetemi szférában működött – ez mind a mai napig így van. Ez bukkan felszínre az egyetemek mai neomarxizmusában, a woke- és cancel-kultúrában, a BLM- és az LMBTQ-„terrorban”. A film ebből a szempontból különös módon aktuális. A filmbeli „szalonkommunizmus” nem akart tudni a valódi kommunista terrorról, ami a sztálini Szovjetunióban és később, már a háború után a nyugati hatalmak által odalökött keleti blokk országaiban működött az 50-es években (ekkor játszódik Oppenheimer meghallgatása, tulajdonképpeni „koncepciós pere”).

A hatalom és a háttérben a hadiipar mérhetetlen cinizmusa is többször felsejlik a filmben. Oppenheimer és Einstein megvitatták azt, hogy egy atomrobbanás légköri láncreakciókat válthat-e ki, amely elpusztíthatja a világot, a megállapításuk az, hogy ennek esélye közel nulla. Oppenheimerék ezután sikerrel végrehajtják a kísérleti atomrobbantást, a Trinity- azaz Szentháromság-tesztet. Végtelenül cinikus az, hogy ezt a kereszténység egyik legfőbb hittételéről, a Szentháromságról nevezték el, ezzel érzékeltetve, hogy az ember már az Isten fölé helyezte magát. A második az a jelenet, amikor a tudós felveti, hogy már tulajdonképpen véget ért a háború (Németországot még májusban legyőzték), ezért nem volna szükség az atombomba bevetésére. A válasz: már ráköltöttünk kétmilliárd dollárt (akkori áron), ezért ezt mindenképpen „hasznosítani” kell a japánok ellen. Számomra a film egyik legszívszorítóbb jelenete nem is a két bomba ledobása volt, hanem amikor a két teherautó a bombaterhével „elkocog” Los Alamosból a végzetes útjára. A cinizmus harmadik ordító jelenete az, mikor Oppenheimer Truman elnök kihallgatásán az aggályait fejezi ki a további atomfegyverkezéssel kapcsolatosan, az elnök a távozó Oppenheimerről pipogya fráterként nyilatkozik, akit nem akar soha többé látni. Az egyeduralomra törő nagyhatalmi gőg brutális megnyilatkozása ez. Ugyanilyen brutális az a mai kijelentés is, hogy Ukrajna támogatása kiváló üzlet az amerikaiaknak.

Az Oppenheimer-film nem foglal állást, mégis a Nagy Amerikai Bűntudat leleplezése azzal, hogy a nézőt állásfoglalásra készteti. Oppenheimer egyszerre felelős és áldozat. Társaival együtt felelős azért a palackból kiengedett szellemért, ami képes elpusztítani a világot. Ugyanakkor áldozata a saját tudósi elhivatottságának. Itt jutunk el a film egy másik „csúcspontjához”, a bombák ledobása utáni győzelmi beszédhez, amikor a következményeket már ismerte, de nem akart – még – tudomást venni róluk. A filmet végigkíséri a tudósvilág morális felelősségének, lelkiismeretének küzdelme a győzni akarás stratégiájával.

Befejezés: az Európai Bizottság vezetője, Ursula von der Leyen szeptember 21-én, egy díjátadón a japán kormányfőt méltatta Ukrajna támogatásáért, egyúttal emlékeztetett a Hirosima elleni 1945-ös atomtámadásra is. Azt ő is elmulasztotta említeni, hogy a támadást az Amerikai Egyesült Államok intézte Japán ellen, emberek százezreinek halálát okozva. Vajon miért ez az önfeladó szolgalelkűség, amiért a legegyszerűbb tényt, igazságot sem lehet kimondani?

Ceterum censeo: az Egyesült Államok háborús bűnös. Egyelőre csak Oppenheimer bűntudatán keresztül…

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő