Az izraeli lobbi és az amerikai külpolitika

John Mearsheimer és Stephen Walt írt ezzel a címmel előbb egy tanulmányt, majd egy könyvet még 2006-ban, ami régmúlt időnek tűnhet, de a kérdések, amelyeket a két szerző, az előbbi a Chicagói Egyetem politikatudományi tanszékének professzora, az utóbbi a Harvard Egyetem John F. Kennedy School of Government professzora felvet, azok aktuálisak most is egyrészt a folyamatban lévő izraeli-hamász háború miatt, de általánosságban a lobbizás örök érvényű természetrajza miatt is.

A szerzők kiinduló pontja, hogy Izrael aránytalanul nagy anyagi és politikai támogatást kap az Egyesült Államoktól, ami nem esik egybe Amerika nemzeti érdekeivel, és ennek oka az „Izrael-lobbi” befolyása az amerikai külpolitikára. A szerzők megemlítik, hogy más érdekcsoportoknak is sikerült befolyásolni az amerikai külpolitikát, de egyetlen más lobbi sem térítette el az amerikai nemzeti érdekektől olyan messzire, mint az izraeli, amely ráadásul meggyőzte az amerikaiakat, hogy az izraeli érdekek egyben amerikai érdekek is.

Az izraeli lobbi sikerének titka, hogy Izrael amerikai támogatásának előmozdítására két átfogó stratégiát követ. Először is, jelentős befolyást gyakorol Washingtonban mind a Kongresszusra, mind a végrehajtó hatalomra, hogy támogassák Izraelt, a lobbi megpróbálja elérni, hogy Izrael támogatása „okos” politikai döntés legyen. Másodszor, a lobbi arra törekszik, hogy az országról szóló közbeszéd pozitív színben tüntesse fel Izraelt, és megakadályozza, hogy az Izraellel kapcsolatos kritikus megjegyzések a politikai színtéren meghallgatásra kerüljenek.

Az izraeli lobbi hatékonyságának egyik alappillére az amerikai kongresszusra gyakorolt befolyása. A Kongresszusban néhány kulcsfontosságú képviselő eleve „keresztény cionista”, aki számára Izrael védelme első számú prioritás. A lobbi hatalmának másik forrása az Izrael-párti kongresszusi munkatársak. Itt a szerzők Morris Amitay, az AIPAC (Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottság) egykori vezetőjét idézik, aki egy alkalommal megjegyezte: „Sok olyan ember van a kongresszusi alkalmazottak között, aki történetesen zsidó és hajlandó bizonyos kérdéseket zsidósága szempontjából vizsgálni. (...) Ezek olyan emberek, akik a szenátorok számára döntéseket készíthetnek elő. Már a személyzet szintjén iszonyú sok mindent el lehet érni.”

Maga az AIPAC a Kongresszus befolyásolásának bázisát képezi. Sikere annak köszönhető, hogy képes jutalmazni azokat a törvényhozókat és kongresszusi jelölteket, akik támogatják a programját, és megbüntetni azokat, akik ellenzik azt. A pénz döntő fontosságú az amerikai választásokon és az AIPAC gondoskodik arról, hogy Izrael barátai pénzügyi támogatást kapjanak, azok viszont, akiket Izraellel szemben ellenségesnek tartanak, biztosak lehetnek abban, hogy az AIPAC politikai ellenfeleiknek fog kampánytámogatásokat juttatni. Az AIPAC levélíró kampányokat is szervez, és arra ösztönzi az újságszerkesztőket, hogy támogassák az Izrael-párti jelölteket.

Az Izrael-lobbi a végrehajtó hatalomra is jelentős befolyással bír. Annak ellenére, hogy a zsidó-amerikaiak a lakosság mindössze 3 százalékát teszik ki, mindkét párt jelöltjeinek nagy összegű kampánypénzeket adnak. A Washington Post egyszer úgy becsülte, hogy a demokrata elnökjelöltek a kampánypénz 60 százalékát zsidó támogatóktól kapják. Az Izrael-párti erők arról is gondoskodnak, hogy a zsidó állam kritikusai ne kapjanak fontos külpolitikai posztokat.

A kormánypolitika közvetlen befolyásolásán túl a lobbi arra is törekszik, hogy a közvélemény Izraelről és a Közel-Keletről alkotott képét maga alakítsa ki. Az Izrael-párti szervezetek keményen dolgoznak azon, hogy befolyásolják a médiát, az agytrösztöket és az akadémiai intézményeket, amelyek döntő szerepet játszanak a közvélemény alakításában. A lobbi Izraellel kapcsolatos álláspontja széles körben tükröződik a mainstream médiában, jórészt azért, mert a legtöbb amerikai kommentátor Izrael-párti.

Az elmúlt évtizedekben az Izrael-párti erők meghatározó jelenlétet alakítottak ki számos amerikai agytrösztben, így az American Enterprise Institute, a Brookings Institution, a Center for Security Policy, a Foreign Policy Research Institute, a Heritage Foundation, a Hudson Institute, a Institute for Foreign Policy Analysis és a Jewish Institute for National Security Affairs intézetekben.

A lobbinak a legnehezebb volt elfojtani az Izraelről szóló vitát az egyetemi kampuszokon, mivel az akadémiai szabadság alapvető érték, és mivel a professzorokat nehéz megfenyegetni vagy elhallgattatni. Amikor az oslói békefolyamat összeomlott és az Izraelellenes kritikák felerősödtek, a lobbi Izraelt támogató diákcsoportokat hozott létre és izraeli előadókat hívott meg. Az AIPAC több mint háromszorosára növelte az egyetemi tevékenységek megfigyelésére és az Izrael fiatal szószólóinak képzésére irányuló programokra fordított kiadásait. A lobbi azt is figyelemmel kíséri, hogy a professzorok mit írnak és tanítanak és arra ösztönözte a diákokat, hogy jelentsék az Izrael-ellenesnek tekinthető megjegyzéseket vagy viselkedést.

A lobbi legerősebb fegyvere azonban az antiszemitizmus vádja. Bárkit, aki bírálja az izraeli intézkedéseket, vagy azt állítja, hogy az Izrael-párti csoportok jelentős befolyással rendelkeznek az Egyesült Államok közel-keleti politikájára, jó eséllyel antiszemitának bélyegeznek. Ez a taktika nagyon hatékony; az antiszemitizmus visszataszító, és egyetlen felelős ember sem akarja, hogy megvádolják vele.

Mearsheimer és Walt tanulmánya igen éles kritikát kapott az Izrael-barát erőktől. Benny Morris, a Ben-Gurion Egyetem közel-keleti történészprofesszora szerint munkájuk silány, és tele van mocskos hazugsággal. Alan Dershowitz, a Harvard Egyetem professzora a két szerzőt a zsidók ellenségének nevezte. Henry Kissinger volt külügyminiszter azt mondta, hogy az írás nem gyakorolt nagy hatást a nagyközönségre, az amerikai közvélemény továbbra is támogatja az Izrael fennmaradását fenyegető bármilyen fenyegetéssel szembeni ellenállást. Abraham H. Foxman a Rágalmazásellenes Liga nemzeti igazgatója Mearsheimer és Walt tanulmányára válaszul könyvet írt A leghalálosabb hazugságok címmel.

A lapot ért kritikát a Financial Times egyik véleménycikke erkölcsi zsarolásnak és megfélemlítésnek nevezte: „Az erkölcsi zsarolás – a félelem attól, hogy az izraeli politika és amerikai támogatásának bármilyen kritikája az antiszemitizmus vádját vonja maga után – erőteljes visszatartó erő az eltérő nézetek közzétételétől. Az amerikaiak megfélemlítése az izraeli politikával kapcsolatos konszenzusra való kényszerítése rossz Izraelnek, és lehetetlenné teszi Amerika számára, hogy artikulálja saját nemzeti érdekeit."

Stephen Walt egyik legutóbbi cikkében a jelenlegi háború kitörésért Amerikát hibáztatja, mondván, hogy az elmúlt harminc évben az Egyesült Államok volt az elsődleges nagyhatalom, amely a Közel-Keletet irányította, megvolt tehát a lehetősége, hogy békét teremtsen. Például nem kellett volna engednie, hogy az oslói békefolyamat kudarcba fulladjon. E helyett az eredmény egy katasztrofális iraki háború, egy lappangó iráni nukleáris képesség, az Iszlám Állam megjelenése, humanitárius katasztrófa Jemenben, anarchia Líbiában.

Ha Waltnak és Mearsheimernek igaza van, akkor Amerika a saját érdekeit követve végül Izraelnek is meghozta volna azt, amire a legnagyobb szüksége van: a tartós békét.

A szerző közgazdász, a nemzeti Fórum tanácsadója