Spanyolország, az egyetlen

Így, november dereka táján 67 éve bizony elég sajátságos kép tárult a magyarok országában körülnézők elé. A fővárosban füstölgő romok, szétlőtt három-négyemeletes házak a körutakon (meg mindenfelé), jármű- (többnyire harckocsi-) roncsok szanaszét az utakon, Alig néhány napja értek véget a legeslegnagyobb harcok, egy álló héten át tartottak november 4. után. Azután elesett a Corvin köz, elesett Csepel, elesett Újpest, Ferencváros, Kőbánya, Erzsébet – minden. Vidéken a mozdulatlanságba dermedt falvak és tanyák között néma, néptelen városok, sok-sok kendős, sietős léptű asszony, néma férfiak. Igaz, a Mecsekbe még karácsony előtt sem nagyon mernek felmenni a ránk taposó szovjet csizma viselői, de nemsokára a legutolsóknak, a Láthatatlanoknak is végük. Sokan, nagyon sokan tartanak egyetlen irányba. Az agyonzsúfolt, rossz vonatokon embertömegek, úgy tűnik, mindenki disznóvágásra akar menni a rokonokhoz – a nyugati határszélre. Még lehet: a határok nyitva. Akik ekkoriban – november folyamán – hagyják el az országot (tízezrek), komoly esélyük van arra, hogy sikerül: decemberben ez már egyre nehezebb, az új évben már egyre inkább lehetetlen. Egy nemzeti ima sorai keringenek a hideg szélben mindenfelé: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúlt barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában. / Bércre hág és völgybe száll, / Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger fölette.” meg egy Petőfi-vers töredéke: „Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart...”

Pedig... Alig néhány hete messze innen, vagy két és fél ezer kilométerre délnyugatra, egy Madrid nevű városban, egy ekkor csaknem 30 milliós dél-európai ország fővárosában egy 64 éves, kicsit a mi Horthy Miklósunkhoz hasonlítható katonaember-államférfi, aki igen-igen jól ismeri a szovjet-bolsevik kommunizmust módszereivel, egész horrorvalójával együtt, hosszú nemzetközi, diplomáciai elszigeteltség után, előbb az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívását sürgeti a szabadságáért harcoló Magyarország megsegítése ügyében, majd páratlan – és máig szinte teljesen ismeretlen, a maga nemében igazi nagy históriai szenzációnak számító – döntésre szánja el magát: katonai lépésekre a gyarmatosító agresszor ellen, a magyarok oldalán. Előbb önkéntes alakulatokat szerveztet. A valladolidi egyetem diákjai százszámra jelentkeznek, közöttük még a külügyminiszter két fia is. A nép érzelmi azonosulása óriási. A kontingens felállítása százezer fő körüli létszámmal történne. A csapatok parancsnokának maga a hadügyminiszter, Grandes tábornok jelentkezik. A felvonulási hadrendet és a komplett akciótervet három nap alatt elkészítik. Külön is szándékoznak fegyvereket, lőszert – elsősorban páncéltörőket, de tízezernél több gépkarabélyt is – deszantosokkal, ejtőernyőkkel eljuttatni a nyugati magyar határ, főleg Szombathely térségébe. (Szárazföldi úton sem ilyen mennyiségű hadianyagot, sem élőerőt nemcsak diplomáciai, de ekkora távolságra időbéli és logisztikai okok miatt sem lehetséges elszállítani.) Légi úton csak az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legbiztonságosabb légibázisára, München mellé kell eljuttatni mindent és mindenkit, onnan egyetlen nap alatt a harcoló Magyarországon lehetnek. A november 3. és 5. közötti időszakra jelölik ki a végrehajtás idejét. Csakhogy a washingtoni nyet megérkezik. Az Egyesült Államok minden lépést azonnal, kategorikusan letilt és leállíttat.

Magas, kreol bőrű, hallatlanul rokonszenves, idősebb férfiú beszél a Terror Háza zsúfolásig telt előadótermében. Ricardo Ruiz de la Serna, a madridi Universidad CEU San Pablo jogász-docense. Ezzel foglalkozik, ezt kutatja. Jegyezzük meg jól a nevét. Ahogyan a kiváló emberekét, nemzetünk igaz és nagy barátait kell. Beszél, beszél erről a hősi, ennyi évtized után is könnyekre késztető, megindító gesztusról, arról, hogy a spanyol hadsereg hozzáértését és kommunistaellenes – még a polgárháborúban a beépített szovjetek ellen megedződött – tapasztalatait hogyan kívánták felhasználni, a budapesti, a tizenéves csodafiúkról és csodalányokról készült fotókról, beszél az amerikai magatartás miatti, hatalmas keserűségről és csalódottságról, és legvégül hozzáteszi: „Azért olyan jó érzés azt tudni, arra gondolni, hogy az én hazám volt az egyetlen, amely fegyverrel, szervezetten állt a magyarok oldalára. Hogy mi, spanyolok legalább megpróbáltuk.”

El mundo es de los audaces – a világ a bátraké, ők így mondják. És en las malas se conocen a los amigos. Rosszban ismerhető fel a barát. Gracias, amigos. A világ a miénk.

A szerző író