Könyvcenzúra

Habent sua fata libelli – mondták a régi rómaiak. A könyveknek megvan a maguk sorsa. Tiltott könyvek, könyvcenzúrák pedig mindig voltak (és lesznek?), de ami 1950-ben a Szovjetunióban történt, az párját ritkítja. Ezért kell írnom róla. Az országba való belépéskor ugyanis, akkortájt, „átvizsgálás céljából” elvették az utasoktól a könyveiket, „s ha nem estek súlyos kifogás alá”, a távozáskor visszajuttatták őket tulajdonosaiknak.

Ennyire féltek a szavaktól, a gondolatoktól?

Egy levéltári dokumentum arról árulkodik, hogy ennek voltak a tanúi szovjetunióbeli utazásuk során a magyar atlétaválogatott tagjai is. A hazajövetelkor bizonyos Rózsa Irén, a Külügyminisztérium főosztályvezető-helyettese „a miniszter rendeletére” arról tájékoztatta a sporthivatal államtitkárát, Hegyi Gyulát, hogy „a szépirodalmi művek között egyáltalán nem volt haladó vagy új, magyar, illetve a szovjet irodalomhoz tartozó mű, s a klasszikusokat is csak egy Shakespeare-kötet képviselte”. Aztán leíratott a szentencia is: „Tekintve hogy a (…) küldöttségek könyveit a szovjet hatóságok is látják, véleményem szerint ilyen kozmopolita és ponyvairodalom kivitele nagy mértékben rontja Magyarország, elsősorban a magyar sportemberek tekintélyét.”

Ezek után lássuk, kiknek a könyvei „érdemelték ki” a fenti jelzőket. Eric Maria Remarque német származású regényíró. Mérföldkőnek számító műve, a Nyugaton a helyzet változatlan nemzetközi bestseller lett, amely új irodalmi műfajt teremtett. Louis Bromfield amerikai író és természetvédő. 1927-ben Pulitzer-díjat kapott Koraősz című regényéért. „Ő az összes fiatal amerikai regényíró közül a legjobb és legéletbevágóbb” – állt a New York Timesban. Christopher Morley szintén amerikai újság- és regényíró; több mint száz regény és esszékönyv szerzője. Vicky Baum osztrák író, Emberek a szállodában című opusáról ismert. Ötven könyve közül tízet mozifilmként adaptáltak Hollywoodban. Leleszi Béla sikeres lektűrszerző, a magyar tudományos-fantasztikus irodalom egyik úttörője. Megjegyezték, hogy a kor legelegánsabb írója volt. Kodolányi János jegyezte fel róla: „Nem követ és nem miniszter, csak egyszerűen miszter.” Stb. Őket illette tehát elmarasztaló jelzőkkel a Külügyminisztérium egyik főembere.

És most kapaszkodjon meg a kedves olvasó, mert a listán szerepelt Márai Sándor neve is! 1945-ben írta a Naplójában: „A Magyar–Szovjet Irodalmi Társaság ülésén felszólítom az írókat, tiltakozzanak az előzetes könyvcenzúra ellen. Az írók lelkesen vállalkoznak; egy-kettő kivételével. Ez az »egy-kettő« kommunista. (…) A sok szenvedés, megaláztatás, hogy a gondolatszabadságnak ezt az elemi jogát se követelhessük?… Ez a valóság. S ezért kell elmenni innen.”

Márai 1948-ban el is hagyta hazáját. Tudatosan és következetesen kiiktatták műveit a hazai irodalmi életből. Azon töprengek: vajon mit mondott volna az író, ha olvassa ezt a dokumentumot. Ő volna kozmopolita, és könyvei a ponyvairodalmat szaporítanák?! Talán „kitüntető” kritikának érezte volna a jelzőket? Aligha kaptak mélyebb ütést Márai művei, mint Rózsa Irén nevetséges sorai. Annyi bizonyos, hogy az író nem hagyta volna szó nélkül az ítéletet. Az 1946-os Naplójában olvashatjuk: „Élni semmi más, mint állandó félreértés és mellőztetés.” Másutt, de ugyancsak 1946-ban: „Elmenni innen. Égi erők, segítsetek. Csak éltem, mert írtam, – de ennek ebben a világban semmi értelme már. (…) Nem akarok ebben az országban élni, sem meghalni. Túl aljas minden, s túlságosan fáj.” Nincsenek veszélyes gondolatok – egy törvénytelen világban maga a gondolkodás veszélyes. Így látták a szovjetek és magyarországi követőik.

A szerző újságíró