Hála a Nagy Kegyosztónak

Látják önök is, mennyire küzdök a folyamatos feszültségek kedélyrontó, fojtogató ölelésével. Ezért vinném a tisztelt olvasót is kirándulni a múltba, invitálom személyes világomba, dohos pincékbe, lángoló tüzekhez. Mert a feszültség óriási körülöttünk, s egyre többen élnek abból, hogy növekedjék ez a zaklatottság. Már-már elviselhetetlenné terebélyesedjen. Hogy ne lehessen visszavonulni sehová, az indulatok, harcok, gyűlöletek kövessenek minket a sírba is. Felhők alá, tán még a szerelembe is, halálvendégségbe. Átszivárogjanak a védelmi hálónkon, át a réseken, a falakon, át a családba, művészetekbe, hitvilágba. Nagy szerencséje van annak, aki olyan családban él, olyan munkahelyen dolgozik, olyan utcában lakik, ahol ezek a feszültségek nem mérgezik meg a mindennapokat. Mert itt kárálnak még a hivatásos feszültségkeltők is! Ott a külvilág ezernyi nyugtalansága, amelyek sajátunkká válnak a tömegkommunikációs eszközök által.

Szemünk hosszú órákon át valamilyen képernyőre tapad, fülünk hangszóróra, s onnan árad a nyugtalanság. Feszültségfüggővé tennének minket, hiszen, amiben nincs ilyesféle tartalom, az nem is érdekes. Ami nem érdekes, azon rögtön át lehet lépni, s már jön is az ideges vibrálás. Sárga tenger, piros folyó. Mi az? Vér? Arany? Vér és arany? Mindenki azt állítja, hogy vágyik a nyugalomra. Kivéve persze a fiatalokat. Nekik kell a pörgés, amióta világ a világ. A pörgés mibenléte, minősége az, ami változik. Hol vannak már a megváltáspalackok? Az én generációm döntően a zenében élte meg ezt az igényt az olyan örök tényezők mellett, mint a szerelem, szexualitás, lázadás. Alapvetően a zenéhez kapcsolódott az előző nemzedékektől való elszakadás igénye is. Ebből fakadtak az olyan külsőségek is, amelyek az öltözködésben, hajviseletben, esetleg az életformában nyilatkoztak meg.

Sokan nem értik az új nemzedékeket, olyan is akad, aki nem is akarja megérteni. Nem árt emlékezni arra, hogy minket sem értettek. Hajunknál fogva hányszor elkaptak. Csak aztán be kellett látniuk, hogy együtt kell élni velünk, s meg voltak az eszközök, hogy addig-addig nyesegessenek minket, míg végül „rendes emberek” lettünk. S milyen jól tették, s milyen jól tettük. Persze, erre mifelénk, teljes joggal igényeltük a szocialista agyrém lebontását. Nyugaton egy szűk réteg megpróbálta a kapitalista agyrém lebontását is. De mindez csak a felszín. Bántóan csak a felszín. Láthatóvá vált ott is, itt is, hogy a társadalmi elit nem készül lelépni a színről. Itt nálunk ez olyan nyilvánvaló volt, hogy tömeges kiábrándulást eredményezett. Belső és külső emigrációt. Akik nem figyeltek eléggé, azokat hamar beszippantotta a fekete lyuk. Ennek hatására nemzedékem jelentős része belevetette magát az anyagi eszközök, élvezetek hajszolásába, míg ott a tudatmódosítások révén haladtak az emberek a moszatlét felé. A régi szép elvek, hangulatok a semmi kosarába hulltak, s mi is ugyanúgy sírva vigadunk, mint apáink. Siratjuk az ifjúságunkat, szabadságunkat, egészségünket, csak közben a Deep Purple, Led Zeppelin, Hendrix szól, nem a Hajmási Pál meg a Macskaköves úton. Csak halkan, mert hamar elér a lelkünkig a tükrön túli mosoly, s akkor a belső feszültség elviselhetetlen lesz. Felnövekszik bennünk a csalódás. Fölneszez a hínárosból hetyke szellemünk. Lám, hova jutottunk?!

Így múlnak el évtizedek. Elnézték nekünk a zenéinket, különcségeinket. Szelídítették, formálgatták, hogy a végén már rá sem ismertünk. El is vesztette a varázsát, fontosságát a zene. Végül el is tűnt. Már csak autóink rádióján hallgatunk zenét, a képernyő tényleg megölte az álmokat. Néha elővesszük a régi bakelitlemezeinket, s szinte lopva meghallgatunk egy-egy fekete korongot. Kiszakadunk az időből, becsukjuk a szemünket, s már messze járunk: látjuk a füstöt a tó felett, ott vagyunk karácsonykor a Parkban, vagy kék füstben a a misztikus arénában. Ilyenkor felfoghatatlannak tűnik, hogy mennyire megváltozott minden, s leginkább mi magunk mennyire megváltoztunk. Dacosak leszünk, és elhatározzuk, hogy odafigyelünk a mai ifjúságra, furcsa zenéire, öltözékére, beszédére. Meg akarjuk érteni. Aztán sértődötten látjuk, hogy nem sikerül. Nem jó ez, s főleg nem jó, hogy mi vagyunk az értetlenek oldalán. Fafejűek lettünk talán?

Nem hinném. Viszont tényleg nem értjük, mi történik. Csak a felszínből, a zenéből, furcsa szövegekből, öltözékekből indulunk ki. Mélyebbre, a csupasz csontig kell látnunk. Nekünk már a punk is nehezen volt elviselhető, de abban még éreztünk erőt. Kifejezett valamit a düh és agresszivitás. Ma már másodlagos a zene. Még szükség van rá, kíséretnek, valójában azonban a „koncertek” már inkább valamiféle szertartássá váltak. Egy új nemzedék szertartásaivá. Majd valaki megfejti, hogy mi dönti el, ki lehet a színpadon. Alighanem cserélhető. A lényeg, hogy a tömeg együtt legyen, hogy megmutassa magát. Foltokból fest, vár az ölelés melegségére, titkon vár a sok hangú értelemre, szerelemre. Hiszen az ember mindig ugyanarra vár. Csak ők még nem érzik, milyen félelmetes az a homály.

Vajon el lehet-e hitetni a legújabb nemzedékkel, hogy van egy képlet (magatartás, ízlés, politikai állásfoglalás), amely mindenkire érvényes, azaz trendi, PC, divatos. Érvényes ránk is. És az előttünk járókra is. Az egész világra. Van-e olyan szél, amellyel ezt az ifjúságot ki lehet zökkenteni a révületéből, és fel lehet használni bármilyen célja. Mert ha ez a képlet létezik, akár akaratunk ellenére is bele kell minket tuszkolni. Általuk. A képükre kell formálniuk minket. Az ügy gyanúsan hollywoodi: meg kell menteni a Földet. Ki ne értene ezzel egyet? Az ördög persze mindig a részletekben lakik. Hogyan kell megmenteni a Földet? Ki mondja meg, hogyan? S mi lesz azokkal, akik másként látják? Milyen eszközök megengedhetőek? Korlátozható a szabadság? A cél szentesíti az eszközt?

Sok lázadást láttam. S mostanában kezdem érezni, akaratán kívül milyen nagy szolgálatot tett nekünk a nyilvánvalóan életképtelen – de mégis létező – szocializmus. Hiszen lázadásunk ellene értelmes volt! Hasznos a nemzetnek is, a világnak is. Ellenállásunk összhangban volt az emberi szabadságjogok legszebb értékeivel. Milyen szánalmas is lehetett az „ok nélkül lázadók” helyzete, akik a szabad világban voltak rebellisek. S ha az a világ szabad volt, akkor a lázadásuk mi ellen szólt? A szabadság ellen? Isten ellen? Az értelem ellen. Hát ezért volt a „Szimpátia az ördöggel?” Hát ez van Lennon szövegeiben, ez van Ginsberg verseiben? Milyen hálásak lehetünk a Nagy Kegyosztónak, hogy lázadásainkban is lehettünk szabadok, magyarok, keresztények, sőt igazságosak és nagyvonalúak is. És ma már mennyire másként hangzik a híres mondat: túl öreg a rock and rollhoz, és túl fiatal a halálhoz. Hiszen nyolcvanévesen nyomják a rock and rollt – ugyanazt a hamis dumát –, s hányan elmentek huszonévesen?! És mi még őrizzük lázadásainkat. Mert igazunk volt.

Molnár Tamás, a nagyszerű filozófus pontosan leírta, hogy a kommunista diktatúrák bukását alapvetően az okozta, hogy nem tudta integrálni a nemzeti érzést és a vallásos hitet. S ugyanígy lesz a puszta liberalizmussal is. Mi éltünk abban a világban, amikor azt mondták: a bolygó kommunista lesz, vagy megszűnik létezni. Ma ott tartunk, hogy a bolygó liberális lesz, vagy meg fog szűnni. A léleknek éppen ez a két dinamizmusa a felesleges? A hit és a nemzet? De már egyre erősebb az újabb ideológia, amely a liberalizmust is tagadja: a bolygó „zöld” lesz, vagy elpusztul. Fesd zöldre! Hogy mi lesz ebből, mi lesz a „zöld” valódi tartalma, az jelentős részben a mostani új nemzedékeken múlik. Így hát, nem spórolhatjuk meg a munkát: egyetértésre kell jutnunk, meg kell értetnünk: az értelem ellenére keresztülvitt világmegváltásokból semmi jó nem születhet. Legfeljebb újabb feszültségek, háborúságok, nélkülözés, erőszak. A lázadás kegye pedig nem erről szól. Tudom, hogy előbb-utóbb megsúgják ezt a csillagok a most érkező generációknak is. S ők is hálásak lesznek a Nagy Kegyosztónak ezért.

A szerző történész