November 4.

Van egy dátum a magyar történelemben, amely sajog bennünk, mert 1956-ban átéltük a győztes forradalom leverését is, az orosz tankok bejövetelét. Ez a dátum november 4. Móricz Zsigmond a Pesti Napló 1926. december 25-i számában arról ír, hogy a magyarság a történelem folyamán öt krisztusi sebet kapott. Ezek: Muhi, Mohács, Kismajtény, Világos és Trianon. Öt halálos szúrás, amelyek hosszú időre eldöntötték a magyarság sorsát. Az író óvott a hatodik szúrás bekövetkezésétől, de 1956. november 4-én ezt a szúrást is megkaptuk! S amikor azt írta Móricz, hogy „valamennyi eset kikerülhetetlen volt”, akkor ugyanezt elmondhatjuk a hatodik szúrásról is. „A magyarság idegen erők játékának lett áldozatává – folytatódik a gondolatsor –, s a maga erejéből heverte ki, amint békén hagyták ezek az idegen erők.” Váteszi megállapítás a jövőre is!

November 4-e beleivódott a lelkünkbe. A tanúknak nemcsak október 23-áról vannak emlékeik, hanem november 4-éről is. Egy ország haláltusájáról. A sok példa közül álljon itt egy. Jelkép ugyanis, ami a Ferenc körút 5. számú alatti ház erkélyén, a lobogó lyukas zászlóval történt. Ebben a házban lakott Kalmár Pál dalénekes nevelt fiával és feleségével. Kalmár a harmincas, negyvenes évek ünnepelt kávéházi művésze volt, de még a hatvanas években is fellépett, nagyszámú lemezzel a háta mögött. Ő énekelte először Seress Rezső népszerű dalát, a Szomorú vasárnapot, amelyet az öngyilkosok dalaként is emlegettek. (Megjegyzem: 1956. november 4-e szintén vasárnapra esett…)

Amikor Kalmár Pál látta, hogy az orosz tankok a Petőfi hídon át közelítik meg a Belvárost, kitett az erkélyükre egy piros-fehér-zöld zászlót – nekik volt egyedül ilyen zászlójuk a házban –, és kivágta a közepéből a pártállami címert. Mindhárman kint voltak az erkélyen, amikor a családfő egy váratlan pillanatban észrevette, hogy az egyik tank csöve rájuk irányul, ezért vezényszavára azonnal kirohantak az udvar felé néző konyhájukba. A következő pillanatban óriási robbanás rázta meg a levegőt. Az oroszok belőttek az egyetlen szobájukba, ahol a vaskályha feldőlt, tűz ütött ki, és mindenük odaveszett. Kalmár Pálnak az összes hanglemeze elégett. Ha a szobájukban maradnak, nem élték volna túl a becsapódást, amely az első volt a környéken.

A lyukas zászló, amely néhány perce még a szabadságot hirdette – a porban hevert. Olvasmányaimból visszajár a következő mondat: a szabadság ellenségei nem érvelnek: üvöltenek és lőnek. A lyukas zászló látványa késztethette cselekvésre azt az orosz katonát, aki meg akarta mutatni, hogy ki az úr Magyarhonban. És lőtt! Mert talán ő is tudta, hogy a zászló olyan valami, amit az emberek hatalommal ruháznak fel. Az volt a forradalmi napokban, és az maradt napjainkra is. Örökre. A forradalom jelképe. Sem előtte, sem utána lyukas zászlót nem őriz a magyar történelem. Ahogy a galamb a béke szimbóluma, a zászló a szabadságé, amely erős, mint a tölgy. A szabadság akkor kezdődik, amikor megszűnik a félelem. Kölcsönösen kizárják egymást. Az ember elpusztítható, de a jelkép örök érvényű, legyőzhetetlen. Látható tárgy a zászló, de valami láthatatlant jelenít meg. Absztrakt értelemben élünk vele. A dalszöveg is megerősíti: „Hordani fogom ezt a zászlót / Akár a sírig is, ha úgy kell, / Mert ez a zászló, amit szeretek, / És ez a zászló, amiben hiszek.” Móricz Zsigmond írta fent idézett jegyzetében: „Magyar ember nem tekinthet a világra… szolgai kishitűséggel. A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot, s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.” A szavak érvényesek ma is.

A szerző újságíró