Kondor Katalin

Vélemény és vita

Hivatás-felejtés – gondolatok az értelmiségről

Mindnyájan jól tudjuk, hogy minden kornak megvoltak és ma is megvannak a maga géniuszai, bölcsei, jeles gondolkodói, akik kellően okosak és tájékozottak voltak-vannak ahhoz, hogy segítsenek nekünk eligazodni a világ, az élet útvesztőiben. Sok száz év tapasztalata van – leírt formában – a birtokunkban, ám a nagy kérdés az, hogy vajon hallgatunk-e a bölcsekre? Avagy emlékezünk-e azokra, akik nem is oly rég előrevetítették, mondhatjuk, megjósolták mindazt, ami reánk vár a történelem egyre zavarosabb képet mutató színpadán? Én úgy látom, nemigen figyeltünk és figyelünk rájuk. Ez az egyszerű megállapítás végérvényesen akkor fogant meg bennem, amikor kezembe került a Délvidéken élő kiváló orvos-író, valamint jeles közéleti ember, Gubás Jenő néhány könyve, melyek egyikében az értelmiség és az erkölcs viszonyáról ír, Értelmiségi vártán címmel.

Természetesen elsősorban a határainkon túl élő magyar kisebbség szemüvegén keresztül láttatja azokat a gondokat, melyek amúgy bármelyik nemzet, de ha a magyarok lakta területekre gondolunk, akkor inkább úgy fogalmazhatunk, hogy bármelyik magyar ember életét befolyásolják. Gubás Jenő azt állítja, hogy a folyton – és nagy sebességgel – változó világ ránk gyakorolt hatásainak alakításában jelentős szerepe van az értelmiségnek, hiszen e réteg példát mutathat és befolyásolhatja a politikai és társadalmi változásokat. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a határainkon kívülre szorult magyar értelmiség életében a kisebbségi sors mély sérüléseket okozott, amelyek sok esetben meggátolják az erkölcsös magatartást, a tudatos nemzetvállalást, a nemzetért való bátor kiállást, de legfőképpen az összefogásnak a szükségességét. Ezért az összefogás szükségességét sajnos nem mindenki értette meg. E kijelentéssel csak annyiban vitatkoznék, hogy a határainkon kívülre szorult magyar értelmiség kisebbségi sorsa a határokon belül élők számára is sérüléseket okozott és okoz mindmáig, beleértve az erkölcsös magatartás esetenkénti hiányát is az elszakított nemzetrészekkel kapcsolatban. Persze nyilván kisebb mértékben, mint a határainkon kívül élőkére.

Bizonyára a magyarországi értelmiség is jól emlékszik arra, hogy számos konferencián, de persze könyvekben is sokan és sokszor elmondták, leírták, mit tartanak a magyar értelmiség feladatának. Aligha tévedek, ha azt mondom, nem nagy sikerrel. Ha kellően költői akarnék lenni, nem hullott igazán termékeny talajra a számos megfontolandó gondolat. Magam úgy gondolom, ezt a vitát mindig s nagy hőfokon életben kellene tartani, például ezzel segítséget adni „teszem azt” egy éppen frissen hivatalba lépő kultuszminiszternek. Egy rövid újságcikkben e faladatra sajnos csak halványan lehet emlékeztetni, viszont valahogyan el kellene érni, hogy ez a „konzultáció” létrejöjjön. S nem csak a kiválasztottak kiváltságaként. Már csak azért is, mert a kiváló elmék gondolatainak teret kell biztosítani, s nagyon kell igyekezni, hogy a felejtés homályában ne vesszenek el. Elveszett már épp elég az okos gondolatokból, a mezőgazdaság tudorainak meglátásaitól az oktatással kapcsolatos újításokig, ám ezek többségét bölcs hallgatással fogadták azok, akiknek megfontolásra javasolták. Színre lépett a felejtés.

Nos, Gubás Jenő az értelmiség fő feladatának azt tartja, hogy sikerre vigye a minőség forradalmát. Sejtem, hogy e mondatot olvasva sokan azt kérdezik, mit jelent a minőség? Nos, erre azt javasolnám, akit a téma érdekel, az olvassa el Gubás említett könyvét. Mindenesetre az oktatás, az iskolarendszer színvonalának emelése, az értelmiség vonzóerejének erősítése, erkölcsi tartása igencsak szükséges ahhoz, hogy a minőség forradalma elkezdődjön. Ehhez pedig – odaát a Délvidéken, no meg ideát Magyarországon is – az szükséges, hogy az értelmiség szerepe megerősödjön. Pontosabban, hogy hallgassanak rájuk. S nem csak a liblingekre.

Érdemes és érdekes volna megkérdezni a magyar értelmiséget, gondolataik közül hullott-e valamelyik termékeny talajra, hogy kellően költői legyek. Azt hiszem, nem lenne túl biztató a válasz. A tisztelt olvasóra bízom, hogy az alább következő meglátások – melyek a magyar értelmiség hivatásáról szólnak, s neves gondolkodóktól származnak – megvalósultak-e? Ugyanis egy olyan könyvből idézek, mely A magyar értelmiség hivatása címmel jelent meg 1997-ben, néhai ifj. Fasang Árpád szerkesztésében, s csaknem százan írták le gondolataikat a magyar értelmiség hivatásáról.

Nos, kezdem a szerkesztő véleményével: „Ki az értelmiségi? Az én olvasatomban: a módszeresen figyelő, kérdező, kereső, rendszerező, értékelő, az igazságot kutató, s ha kell, azért szenvedést is vállaló ember…”

Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató: „A gondolkodó, felelősséget érző értelmiségi ma szembesül az ország népének rossz lelkiállapotával. (…) Azokra a közismert adatokra hivatkozom, amelyek szerint nemzetközi összehasonlításba élen állunk az erőszakos halálozás, az öngyilkosság, a közúti balesetek, a rákos megbetegedések, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a lelki zavarok okozta munkaképtelenség és sok más, nap mint nap észlelhető, rossz emberi kapcsolatokról árulkodó baj területén. A felsorolt bajok nem genetikai, öröklött okokra, sajátos földrajzi helyzetre vagy elégtelen iskolai végzettségre vezethetők vissza, hanem általános szorongásra, a kis és nagyobb közösségek, emberi kapcsolatrendszerek hiányára, az önbecsülés, a történeti és erkölcsi értékek tudatos lejáratására és elvesztésére. Nem utolsó sorban érzelmi műveletlenségre. Az érzelmi műveltség ugyanis ezeket a kihívásokat, azaz az idegrendszerét romboló indulatait kezelheti, megszelídítheti, feldolgoztathatja. (…) A szorongást minden diktatúra fel akarja kelteni az emberekben, hogy a szorongó embert a saját céljaira formálhassa. (…) Az értelmiségnek azzal kellene foglalkoznia, hogy a súlyos gazdasági helyzetben lévő ország lakosságának adja vissza az életkedvét a kultúra áldásainak segítségével.”

Nos, bőséggel idézhetnénk a huszonhat évvel ezelőtt megjelent kötet számos szerzőjétől, nagyszerű gondolataik azt bizonyítják és azt „üzenik”, az értelmiség szerepéről, hivatásáról érdemes és kell is folyamatos vitát rendezni, határainkon túliakkal és belüliekkel egyaránt. Mert ez a szerep bizony örök. Örök kell legyen. Bízva és reménykedve abban, hogy ezzel a minőséget szolgálja mindenki, aki érzi és tudja, miért is kell állnia az „értelmiségi vártán”. Akkor is, ha tudván tudja, nem könnyű a feladat. Makovecz Imre írásából nem álltam meg, hogy ne idézzek. „Sokat hallok az »értelmiségről«, az »írástudókról«, a »szociális érzékenységről«. Nem hallok az életről, az élet szentségéről, a fákról, a tavaszról, az esendő ember igazságáról, büszkeségéről, a mindennapi kenyeréről, és – ismétlem – az igazságáról, amelyről nem lehet megfeledkezni, és az igazság napjáról, amely eljön, el kell jönnie.”

Makovecz a legpontosabban fogalmazta meg az értelmiség hivatását.

A szerző újságíró