A tapintatról

A szerkesztőségben beszélgettünk anno Benedek Istvánnal, a neves orvossal, művelődéstörténésszel és polihisztorral. Szó szót követett, és valamiért kiejtettem Nemeskürty István, az író, irodalom- és filmtörténész nevét, aki abban az időben lapunk szerkesztőbizottságának a tagja volt. Benedek István lecsapott a névre: „Nemeskürty okosabb és műveltebb, mint én – mondta tapintatosan, majd huncut mosollyal hozzátette: – Csakhogy én jobban adom elő, amit tudok.” A tapintat annak a művészete, hogy meggyőzzünk másokat, ők többet tudnak, mint mi. Különben az élet gépolaja. Biztosítja az emberek közötti gördülékenységet, hozzájárul ahhoz, hogy a kerekek zajtalanul működjenek. Végül is a tapintat nem más, mint gondolattársítás. Szellemesen írja Jean Cocteau francia költő és író: „Annak ismerete, hogy menjünk elég messzire anélkül, hogy túl messzire mennénk.” Azaz hogyan értessünk meg valakit anélkül, hogy megsértenénk vagy ellenségünké tennénk. Minél közelebb van embertársunk hozzánk, annál fontosabb, hogy figyelmesek legyünk vele. A tapintat legőszintébb formája a részvét.

Vannak azonban foglalkozások, amelyek kizárják a finomságot, az illemet, a tapintatot. Ilyen foglalkozást űz például a politikus, az ügyvéd, a rendőr stb. Ők a törvényekbe kapaszkodnak. Az illemszabályok különben koronként változnak, alakulnak, a tapintat soha! A tapintat konstans. Magába foglalja a megfigyelést, az ismeretet, a tiszteletet, az empátiát, az érdeklődést, az önuralmat, az odafigyelést, az alázatot. Egyszóval: az együttéléshez tapintat kell, amely – legyünk büszkék rá – európai érték! Egyelőre… De kihalás fenyegeti.

Márai Sándor fogalmazta meg legszebben, mit értünk tapintat alatt. Így szól: „Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen s mégis nélkülözhetetlen.” Márai megfogalmazása nemcsak a megfelelő szavakra és hangsúlyokra utal, hanem a hallgatás gyöngédségére is. Semmi sem kíván több tapintatot, mint az igazság, amelynek az elmondásához legalább ugyanannyi hozzáértés kell, mint az elhallgatásához. Erich Maria Remarque német származású regényíró szerint a tapintat nem egyéb, mint hallgatólagos megegyezés, hogy nem gyomláljuk egymás hibáit, hanem szemet hunyunk felettük.

Megállított a rendőr, mert a piros lámpánál csúsztam át a kereszteződésnél. A papírjaim átvizsgálása után azt kérdezte: „Mit csináljak magával, András?”

Minden megszívlelendő viselkedési szabály kiindulópontja a jóérzés, a tapintat.

A rendőr mondata azonban nem tapintat volt, hanem hamisan csengő udvariasság. Az alábbi példa is érzékelteti a különbséget.

Egy szállodaportás végigvezeti az új alkalmazottat a hotelben. Bekukkantanak a különböző szobákba, helyiségekbe. „Mindenekelőtt fiam – hangzik a tanítás –, udvariasnak és tapintatosnak kell lenned a vendégekkel.” A fiú bevallja, hogy azzal tisztában van, mi az udvariasság, de az nem világos a számára, mi a tapintat. „Nos, fiam – kapja a választ –, az valami ilyesmi: benyitsz, mondjuk egy fürdőszobába, és megdöbbenésedre egy fiatal hölgyet pillantasz meg a kádban. Gyorsan bezárod az ajtót, és azt mondod? „Bocsánat, uram!” Nos, az „uram” – ez a tapintat.

A szerző újságíró