Polgári körök és a minőségi közösségek hiánya

Lassan, lassan az idő homályába vesznek a polgári körök, melyek létrejötte a 2002-es parlamenti választások után igazi nagy társadalmi rendszerváltozás volt Magyarországon, csak erről keveset beszélünk. Ez volt a rendszerváltoztatás maga, mert nem pártpolitikai törésvonalak mentén valami ellen, hanem valamiért jött létre. A hatalomtechnikai innovációk és politikai érdekek malomkövei között mára szinte teljesen felőrlődtek, mutatóban maradt pár. Jómagam voltam annak idején a „szervezet” sajtófőnöke, a „Polgári Körök Évkönyve 2003” kiadvány megálmodója és szerkesztője. Tanulságos idők...

Emberöltőnyi távolságba kell visszatekinteni, hogy megértsük, Orbán Viktor szavára 2002-ben a polgári körök megalapításáról szóló felhívás után miért mozdult meg olyan erővel az ország, s határokon túl a magyar nemzet, hogy annak hosszú évekre kiható kohéziós ereje lett a polgári kormányzásban. Az 1994-es választások, az akkor liberális Fidesz számára nagy reményekkel kecsegtettek, de aztán a kommunista bundába bújt SZDSZ és az eleve pártállami vagyonalapokon nyugvó MSZP nagy verést mért a fiatal demokratákra. A nagy „pofára esés” után nehezen tápászkodott fel a kis párt. Azonban a ma is kormányzó pártelnök kiváló politikai helyzetfelismerését dicséri, hogy jól látta meg, ebben a mezőnyben esélytelen, Európai dimenzióban reménytelen, így egy jobbra tartó mozdulattal a középpártiság irányába kezdte kormányozni a Fideszt. A kommunistaellenesség erős kohézió maradt, azonban a Fidesz hosszú távú építkezésében megjelent a polgári gondolat, és ezzel párhuzamosan az akkor valós társadalmi erőt mutató Magyar Katolikus Egyházzal (és persze a többi keresztyén egyházakkal is) szorosra fűzte társadalomépítési kapcsolatát, s ezzel új irányt jelentett. Az Antall Józsefet utolsó napjaiban felkereső Orbán Viktor megkapta az első demokratikusan választott miniszterelnöktől a jobboldali örökséget is, ami egy jelentős kártyalap lett a későbbi, az 1998-as győztes választási partiban is. A Fidesz 1996-tól a „Polgári Magyarország” politikai ideálját tűzte ki célul, míg a Magyar Katolikus Püspöki Kar „Igazságosabb és testvériesebb világot!” címmel adta ki (vita)iratát. Tehát a valami ellen valót felváltotta a valamiért. A polgárság mint összefoglaló társadalmi entitás a proletariátus lecserélésére akkor meglehetősen erős kísérletnek hatott, de szíve mélyén minden panellakó, kisvárosi kisember, lecsúszott dzsentri vagy épp újrakapaszkodó nemesember, szamizdaton nevelkedett fiatalok, újra gazdálkodó paraszt, egykori gyári munkás vagy épp értelmiségi valami olyasmi általános jólétben gondolkodott, amit a bécsi Mariahilferen látott, amikor már szabad volt a mozgás, és bevásárolhatott Bécsben, hiszen nyitva volt a magyar–osztrák határ.

Alig múlt el hat-hét év ekkor az immáron tisztán láthatóan elhibázott rendszerváltoztatás után. Miért volt elhibázott? Arra hamarosan a mára szentté avatott II. János Pál pápa első, ma már nyugodtan mondhatjuk stratégiai, esztergomi beszéde ad magyarázatot. Az 1989–1990-es év olyan szempontból is meghatározó volt, hogy a politikum akkori, a döntéshozatalban érintettjei (legtöbben az ellenzéki kerekasztal tagjai) miként értelmezték a „puha” átmenet fogalmát. Nos, a sokak által vágyott megtorlás, a kommunisták lámpavasra akasztása, deresre húzása nagyon helyesen elmaradt, de ennél morálisan sokkal nagyobb kárt okozott a tudatosan, a személyek és a nemzet egésze ellen elkövetett kommunista bűnök és bűnözők nevének és tetteinek rendszerszerű elhallgatása. Ennek oka nagyon egyszerűen az volt: (majdnem) mindenki szem volt a láncban, s az ügyosztályok irattárának kulcsai ott lapultak a volt elvtársi zsebekben, a másolatok kiről-kiről a jól elzárt széfekben. Az a lebegtetett és bizonytalan helyzet állt elő, hogy bárkiről, bármikor, bármi előkerülhet, akár hamisítványként le is gyártódhat. Ebben a kocsonyaszerűen rezgő állapotban senki nem mert lépni, mert könnyen eleshetett. Relativizálódott minden. Egy önként és dalolva, kéjenc módjára körmöket tépő senkiházi és egy szerencsétlen, nagycsaládos, megfélemlítettségében aláíró lelkipásztor, egy vidéki tanító, szakszervezetbe vagy egy kis előnyért az MSZMP-be belépő melós egy kalap alá került. Ez volt a negyvenéves önkényuralom lezárásának mestertervét levezénylők célja. A vér nélküli rendszerváltoztatás ennek okán teljes erkölcsi relativizmusba torkollott. Erre jól felelt a jobboldali, „mocskoskommunisták” általánosító narratívája. Így a nem önszántából aláírók, a „te is szem vagy a láncban” tudatállapotból kikecmeregni próbálók jelentős része szó szerint jobb híján belesodródott a baloldal politikai pártok ölelő karjaiba. Ők lettek a vokshátországa az előbb említett 1994-es győzelemnek, élükön egy tüntetőkre lövető pufajkással, majd ők juttatták hatalomra a polgári kormány négy éve után, 2002-ben, a polgári körökkel egy időben ők reptették a D-209-es számra hallgató ügynököt a kormány élére.

Nos, mit is mondott II. János Pál pápa azon a bizonyos 1991-es szentmisén az esztergomi bazilika előtti dombon? „Az ősi magyar egyház kedves fiai és leányai! Ismerem a megpróbáltatásokat, amelyekkel meg kellett küzdenetek az elmúlt negyven év folyamán. Ismerem azokat a nehézségeket, amelyek elsősorban Isten népének egységét kezdték ki ebben az országban, és tudom, hogy még mindig maradtak sebek, amelyek Krisztus testének teljességét csonkítják. Eljött az ideje annak, hogy a szeretet legyőzze a még meglévő feszültségeket, a bizalmatlanságot, a gyanúsítgatást. Eljött az ideje annak, hogy Isten egyetlen családjának minden tagja újra szorosabb egységbe kerüljön egymással. Valóban mindnyájan egyetlen testet alkotunk Krisztusban, és ennek a testnek egységében mindnyájan legyetek »egymásnak tagjai«.”

A pápa a legnehezebbet kérte, amit nem is sikerült megvalósítani: feszültséget, bizalmatlanságot és gyanúsítgatást félretevő gyülekezőt fújt Magyarországnak a maga módján, nem ideológiák, hanem az evangélium tanítása mentén.

Ekkor még a következő évben kijövő népszámlálási adatok alapján a lakosság 67,8 százaléka mondta magát katolikusnak, így ez a közösség számbelileg is igen jelentős tényező volt. Tehát a kommunizmus leple alatt megmaradt egy erős szál mint porló betonban a vasazat: a katolikusok. Erre hívta fel burkoltan a figyelmet a pápa, hiszen szabad szemmel alig látható csökkenésen ment át csak a katolikus egyház ahhoz az állapothoz képest, amikor a börtönbe kényszerített Mindszenty József elhagyta a nyáját. A háború utáni első, már kommunista népszámláláson, 1949-ben 70,5 százalék vallotta magát bátran katolikusnak. (A szent pápa beszéde után tíz évvel már csak 51,9 százalék, harminc év múltán, szabad válaszadás okán már csak 27,5 százalék tartotta fontosnak megvallani a kérdezőlap számára, hogy katolikus.) A polgári, érték- és nem érdekelvű Magyarország igazságosabb és testvériesebb világa volt, amire sokan áhítoztak rendszerváltás után, különösen, amikor látták az elvtársak és a nemzetáruló liberálisok Antall-kormány utáni visszatrappolását a hatalomba. Körvonalazódott lassan a polgári körök tagjait adók tábora...

Az első Orbán-kormány hatalomra jutásának hátterében, majd a kormányzásban is nagyon fontos volt a Csoóri Sándor és köre által jól feltárt néplélekismeret és a Nemeskürty István által felvázolt történelmi vízió. Ezek a mélyben találkoztak II. János Pál pápa gondolatával, nevezetesen a krisztusi tanítás középpontba állításával, a keresztény hittel, a katolikus egyház társadalomalakító kulcsszerepének hangsúlyozásával. A lengyel pápa és persze a bölcsészértelmiség előbb említett két tagja is az értékelvű – értsd keresztény – társadalmi alapot fontosabbnak tartotta, mint az érdekelvű politizálást. Természetesen más a pártpolitika szervezése, a kormányzás és más a társadalom szövetének gondozása, azonban egy ország alapjaiban akkor rendíthetetlen, ha értékes és erős – a mi esetünkben az újszövetségi tanításon nyugvó – pilléreken áll. A hatalom, a pénz nem pillér, csak forma, keret. Ha azonban az alap oda, oda az erős forma is, ezt tudnia kell minden felelős politikusnak.

A pápa elég prófétai volt 1991-ben, amikor arra tett javaslatot, hogy a jézusi tanítás köré gyűljünk, legyen egy erős – pártpolitikai gondolatoktól, aktivitásoktól mentes – katolikus közösség, amely ha találkozik egy politikai kérdéssel, és választás elé lesz állítva, helyesen fog dönteni. A formálódó jobbközép Fidesznek is az volt a célja, hogy olyan politikai klímát teremtsen, ahol számíthat a legnagyobb egyház híveinek voksára. Azonban nem úgy a baloldalon. Minden eszközt megragadtak, hogy ez az erős, igazán minőségi alapközösség mielőbb szétforgácsolódjon, hiszen politikai céljaik megakadályozását látták benne. A baloldal szűnni nem akaró igyekezete mellett számos tényezőnek volt köszönhető az erodálódás, a csökkenés elindulása. A magyar katolikus közösség ezredfordulótól zajló hanyatlása és ezzel együtt a polgári, valódi – és nem a politikai! – kereszténység talaján álló Magyarország alkonya is hosszabb elemzést igényel, azonban mára ténnyé vált. Ennek pedig igen jelentős mértékű kihatása van az ország lelki minőségére is. Arra minden esetre választ kaptunk az elmúlt években, hogy épülhet erős hatalmi és jól beágyazott kormányzati struktúra az egyházak nélkül is. Nélkülük igen, de hit nélkül kevésbé. Lelki élet és polgárság. II. János Pál pápa a pannonhalmi apátság ezeréves évfordulóján, 1996-ban ismét Magyarországra jött. A bencések mellett találkozott a hívekkel is Győrben, ahol többek között azt mondta: „Magyar földön az egyház kezdetei nemcsak a lelki élet területét érintették, hanem kihatottak a polgári életre is, és ezzel új időszak kezdődött nemzetetek történelmében és műveltségében.”

Ez a kis politikatörténeti kitekintés fontos, hogy megértsük: búvópatakként ott élt a diktatúra negyven éve alatt meggyötört lelkekben egy közös cél, amely pártok feletti értékrendeződésre vágyott. Az 1998–2002 közötti kormány bukása után vált sok minden érthetővé. Az országra szakadt demokrácia csataterében az emberek nagy része nem tudott kiigazodni. Ki ezért, ki azért, de átverve érezte magát, s bár a politikai váltógazdaságban ismét a kommunisták és utódaik következtek, nagy változás történt. A két választási forduló között olyan módon mozgásba lendült az ország, amire senki nem számított. Nyolc év kellett ahhoz, hogy a lakosság egy jelentős részéből polgárság legyen, és olyan értékek mentén határozza meg magát, amelyek az első Orbán-kormány idején megjelentek a közpolitikában is, mint a keresztény szolidaritás, a patrióta gazdaságfejlesztés, család- és gyermekközpontú szociális gondoskodás, az idősebb nemzedékek tisztelete, a nemzetközi színtéren való bátor nemzeti kiállás, a határon átívelő magyarság gondolata. A polgári körök révén nagyrészt jó lelki alapokon nyugvó minőségi közösségek jöttek létre az ország minden pontján. Nem vezényszóra, hanem alulról építkezve. Ez volt az igazi rendszerváltás, mert ez a lelkekben zajlott le és nem a médiában, a kerekasztalnál, az utcán vagy a pártirodákon. Népmozgalom lett, amivel hirtelen senki nem tudott mit kezdeni, értékelvű csoportok, közösségek alakutak. Persze számos ügyetlenséggel, gyengeséggel, de éltek. A polgári gondolat ekkor ért célba. Nem horizontális politikai törésvonalak mentén alakult közösség, hanem a virtuális politikai térben, a pártok felett. Mintha a helyzetre illet volna II. János Pál pápának a győri repülőtéren mondott beszéde egy része: „A nemes magyar nép, mindennel dacolva, hűséges maradt, mert a döntő pillanatokban, még a nagy tragédiák közepette is sikerült megújulnia a hitben és a keresztény életben. Nem hiányoztak a prófétai személyiségek, akik segítették testvéreiket, hogy »levessék a régi embert«". A polgári körök egy igen jelentős része keresztény gyökerű volt, de immár helyet kaphattak olyanok is, akik annak idején elsodródtak, kiközösítettnek érezték magukat. Közösségeik saját közegükben nagy kisugárzással tették a dolgukat a polgári Magyarország megvalósításáért.

Mindez elég erős és elég prófétai jelenség volt ahhoz, hogy felkiáltójel legyen a katolikus (és más keresztény) egyház számára is: rendezze a sorait a szent pápa útmutatása nyomán, s bár öt, tíz év késéssel az elhangzottak után, de alkosson tagjaiból egy erős, nemzetalkotó, hívő közösséget. A katolikusok száma ekkor még közelítette a hatmilliót.

A mögöttünk hagyott húsz év talán legnagyobb tanulsága az, hogy immár a felelősen gondolkodók belátják: sem egyházi, sem politikai térben nincs jövő minőségi közösségek sokasága nélkül. Lehet országot, politikai elitet építeni, lehet gazdasági sikereket elérni, lehet építkezni, tatarozni, felújítani épületek ezreit keresztény egyházainknak, de mi végre, ha nincs benne lelki minőség. „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved!” – olvashatjuk Máté evangéliumában Jézus szavait. Az ezredforduló óta tartó konzumista világban – bár nem szeretjük ezt bevallani – sajnos lelkileg elporladni látszik a magyar nemzet, elfogyóban vannak egyházaink. „Azzal, hogy elutasítottuk a kereszténységet, valójában hedonista pogányokká váltunk. Ez a realitás!” – mondta 2023-as tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor, önkritikusan is összefoglalva harminc éves politikai tapasztalatát. Továbbra is ügyesen, taktikusan megtalálhatjuk helyünket a világban, a nagy politikai térben, a gazdasági rendszerekben, nyerhetünk választásokat, ha a nemzet lelke, minősége közben elvész... Lehet, hogy belül is újból rendet kellene raknunk. Lélekben, mert ránk fér hedonistákra, pogányokra, pogány hedonistákra. Érdemes talán tanulságképpen újra fellapozni a „Polgári Körök Évkönyve 2003” című kiadványt, hiszen valami hasonló revelatív megújulásra volna ma is szükségünk, mint amire akkor képesek voltunk. Újra tanulva a közösségépítést, lehetünk talán megint olyan erősek, mint a polgári körök Magyarországa, mely belülről volt erős, mint a jó magyar csípős paprika.

A szerző teológus