Jó ideje csak egyfolytában sírunk és sírunk. Bár most a lengyel választás ellenzéki sikerével – nem, nem győzelmével, hiszen a lengyel kormánypárt, a PiS, azaz a Jog és Igazságosság kapta a legtöbb szavazatot, de a 35,61 százalékos eredményével önmagában vélhetően nem tud kormányt alakítani – öreg örök barátaink (nem nézve az ukrán háborút) az interpretációk szerint visszafordultak az autokrácia útján. Mi viszont kicsit még szipogunk ugyan, de végre kifújhatjuk magunkat, hiszen feltűnni látszanak a demokrácia távoli fényei, amelyek tíz-egynéhány évvel ezelőtt, a boldog gyurcsányi időkben beragyogták a mindennapjainkat. Volt itt végtelenül demokratikus pofozás, szemkilövés, lovasroham, gumibotozás viperázással színesítve, de előtte még gazdag privatizáció, eltűnt illatos, borvirágos szakdolgozat, szűk körű, furcsa módon nem az ellenzéki médiához eljuttatott igazságbeszéd, dollárzivatar, némi választási stiklivel. Éltünk, na. Boldogan. Erre jött Orbán – nem, nem fehér lovon, de a független mértékadók szerint bizonyára azon szeretett volna –, elmúltak a szép napok. Hátra csavarták a kezeinket, elvették a golyóinkat, és csak Gyurcsány két asszisztensének, Márki-Zaynak és Karácsonynak engedték meg – mint a két Pásztor a Pál utcai Nemecsek Ernőnek –, hogy rágja csak nyugodtan tovább a gittet.
No, ennek most vége, legalábbis a volt magyar oktatási miniszter, Magyar Bálint és a CEU Democracy Institute kutatója, Madlovics Bálint szerint, akiknek a Gazeta Wyborcza október 19-i számában megjelent dolgozatát a 444.hu közölte. A cikk ünnepli, hogy a lengyel választáson az ellenzéki erők győzelme révén sikerülhet az autokratizálódási folyamat megállítása és az ország visszatérítése a demokrácia útjára. Ami ugye annyit tesz, hogy megyünk mi is a boldog lengyelek után. Megyünk bizony, bár 2010-ben az Orbán Viktor vezette Fidesz kétharmados alkotmányozó többséget szerzett a parlamentben, így – szemben a Kaczyński vezette PiS-szel – megszerezte a politikai hatalom monopóliumát. Ez nemcsak az alkotmány egyoldalú módosításait tette számára lehetővé, hanem a fékek és ellensúlyok intézményei élére saját kádereinek kinevezését. Legalábbis ez áll a veretes dolgozatban. No meg az, hogy „az elmúlt közel másfél évtizedben az autokratikus rendszer berendezkedésének lehetünk tanúi Magyarországon, amelynek során fokozatosan sor kerül a média, a gazdasági szereplők és a civil szervezetek autonómiájának felszámolására, és függő helyzetbe kényszerítésére. Ez lehetetleníti el a változás esélyét, felszámolva az autokráciával szembeni alternatívák kialakulásának szociológiai és intézményi alapjait.”
És persze szó esik a mindenütt megjelenő ígérgetésről és a választások előtti állami támogatásról. Magyarék azt írják, nálunk 2022-ben a választási ígéreteket soha nem látott mértékű választási költekezés váltotta fel. „Összességében másfél hónappal a választások előtt a magyar állampolgárok különböző csoportjai a GDP mintegy 2,5 százalékának megfelelő összeget, 1600 milliárd forintot kaptak kézhez. A gyermekkel rendelkező családok számára az előző évi személyi jövedelemadó visszatérítése, az időseknek a 13. havi nyugdíj, béremelés a közszférában, valamint a rendőrök, a titkosszolgálat és honvédség tagjainak hat havi plusz illetményjuttatása volt. S a most bukó Kaczyński tanult Orbántól, és az ő kampányában is megjelentek osztogatás elemi: a nyugdíjasok áprilisban 13. havi, szeptember elején 14. havi nyugdíjat kaptak; béremelések történtek az állami szférában; egy év alatt kétszer emelték a minimálbért; befagyasztották a benzin árát az állami kutakon; és 2024. januári hatállyal megnövelték a gyermekeseknek járó havi juttatást 500-ról 800 zlotyra. Azonban mindez közvetlenül a választás előtt kisebb és kevésbé koncentrált pénzszórást jelentett, mint a 2022-es orbáni költekezés. A lengyel választók józanságát dicséri, hogy az ellenzék úgy tudott győzni, hogy bírálta a felelőtlen osztogatást, míg Magyarországon a választás megnyerését garantáló kiköltekezés az amúgy sem könnyű helyzetben lévő gazdaságot egy, a régióban kirívó inflációs és stagnáló spirálba taszította."
Hát igen. Nyilván a magyar családoknak, nyugdíjasoknak nem volt rá szüksége, vagy ha igen önuralmat kellett volna tanúsítaniuk, áldozatot hozniuk, mint annyiszor a baloldali és liberális kormányok reformnak nevezett, sehova sem vezető intézkedései nyomán. Bár úgy látszik, nem csupán Kaczyński tanulékony, a magyar árnyékkormány is már most pénzt osztogat. Van itt minden, a garantált alapbértől a gyerekgondozásig, az ápolónőktől a pedagógusokig, bár úgy tűnik, ez elkerülte Magyar Bálinték figyelmét. No, meg itt aztán tényleg alkotnak a civil szervezetek. Van munkájuk. Húsz év alatt hogy felzárkóztatták például a magyar cigányságot – egyebek mellett oktatási ígéretekkel, meg hát lejárt szavatosságú konzervekkel meg gyógyszerekkel –, kockás ingbe bújtak a pedagógusokkal, kordonbontási világcsúcsot állítottak fel, ingyenes kerítésmászó és szócsövön át gyalázkodó tanfolyamot rendeztek stb. És hát ládaszám gyűjtik a pénzt az igazságos választáshoz. „Mert míg a lengyel választásra áll a »free but not fair«, azaz »szabad, de nem tisztességes« nyugati terminusa, a magyar már túllépett ezen a szinten, és leginkább manipulált választásként írható le” – magyarázza a két szerző. És azt is írja, hogy „a választási rendszert a Fidesz kétharmados parlamenti többségével több hullámban, összesen mintegy 300 helyen módosította egyoldalúan, az éppen aktuális politikai érdeke szerint. Ez nem pusztán a gerrymanderingre (választókerület-manipuláció – a szerk.) terjedt ki, hanem az amúgy is aránytalan választási rendszer még aránytalanabbá tételére. Míg 2010-ben a szavazatok 53 százaléka kellett ahhoz, hogy a Fidesz kétharmadot szerezzen a parlamentben, addig az egyoldalú törvénymódosítások révén négy évvel később már a szavazatok 44 százaléka is elengedő volt ehhez számára."
De mit lehet erre mondani? Tessék utána csinálni! Érdekes, korábban azt gondoltam, hogy nem féktelen hatalomvágya kényszeríti politikai csatározásnak álcázott hatalmi harcra Gyurcsány apánkat, hanem a félelem az esetleges felelősségre vonástól. Most Magyarék Orbánról írják ugyanezt. Bár, mint Fricz Tamástól is tudjuk, ez egy következmények nélküli ország, azért nem árt néhanap az árnyékban lábujjhegyen közlekedni, mert még könnyen kiderülhet, hogy az Orbán-stáb igazságtételre is képes. Mindenesetre számok és százalékok röpködnek, nem véletlen, hogy a két Bolyait mi adtuk a világnak. Csakhogy sem Karikó Katalin, sem Krausz Ferenc nem matematikai Nobel-díjat kapott, s egy mezítlábas gondolkodónak, hiteles információk hiányában, irgalmatlanul nehéz a huncut számításokat ellenőriznie. Mint némely politikusunk vagyonbevallását. Mekkora az infláció – az ellenzék szerint mindig nagyobb –, hány százalék a nyugdíjemelés, s megmondani például, hogy hány forintot gurított szét munkában megfáradt cimborái között Karácsony főpolgármester-művészbáb. Az évek során egyetlen számítást nem hallottam megóvni, bár meglehet, pusztán figyelmetlen voltam, amikor Orbán Viktor egymilliós munkahelyígéretét kellett volna ellenőrizni. Így aztán bármit is ír az egykori SZDSZ-es miniszter, akármit is állít a híres igazmondó Gyurcsány Ferenc, nincs hitele. Ráadásul, ha saját ténykedéséről valamit ex katedra kijelent, rendszerint fülön csípik, mert huncutság van a dologban.
És nálunk ez az ember a főnök. Odaát. Egy személyben maga az ellenzék, aki-amely, ha úgy esik, meg is pálcázhatja bármelyik beosztottját, akár még az autón járó velocipédartista Karácsonyt is. A lengyeleknek ennyiben szerencséjük van – bár ez az ő dolguk, ők tudják, mit ér ez a szerencse –, hogy eddigi ellenzéküknek került egy politikus vezetője. Még ha meglehetősen elvtársfeje is van Donald Tusknak. Ugyanakkor a Telegraph figyelmeztette a kormánypárt bukását ünneplőket, hogy változatlanul az a helyzet, hogy a PiS kapta a legtöbb szavazatot, s nem szeretnék, ha az EU rossz következtetéseket vonna le az eredményből. Amennyiben a baloldali koalíciónak sikerül kormányt alakítania, akkor sem lesz egyszerű dolga – írja a portál. A baloldali pártokat eddig csak a PiS iránti ellenszenv tartotta össze, de programjaik igencsak eltérőek. Vezetőik pedig gyakran kerülnek egymással is összetűzésbe.
És milyen érdekes? Hova tűnt a magyar antiszemitizmus? Nyugaton pogromok vannak, mindennapos a zsidóüldözés, az Izrael elleni tüntetés, és mostanság mintha a szólásszabadsággal és a bírói függetlenséggel is kevesebb baj lenne, mármint nálunk. Legfeljebb némi antifaerőszakot tudunk felmutatni, de ez roppant kevés a demokratikus boldogsághoz. Van ugyan némi migrációs értetlenség, és félő, hogy még a végén megint utat tévesztünk. Bár megpróbálhatjuk, ha sírás helyett rendszeresen bérmálkozunk, hátha megint ránk találnak a boldog, demokratikus békeidők. Addig meg rágjuk továbbra is a gittet, a folyamatosan megtisztuló Ferenc testvér hátha nekünk is letör egy darabkát.
A szerző újságíró