Szerov óvodásai

Az újságírók, tanúsíthatom, az olykor tudálékoskodó-óvatoskodó történészeknél nemcsak jóval hatásosabban, de plasztikusságában hitelesebben és – megkockáztatom – pontosabban, a valós tényeknek alighanem jobban megfelelően (mondjuk ki végre: igazabban!) képesek tálalni nagy históriai eseményeket. Azok a nyugati kollégák, akik 67 éve valóban egy szabad világ követeiként lehettek tanúi a legújabb kor legnagyobb magyar eseményének, becsületükre legyen mondva: nyilván a történtek hatása alatt is, de minden szakmai tisztességüket, felkészültségüket-hozzáértésüket, emberi alapállásukat, erkölcsi-eszmei többletüket vállalva és érvényesítve, legtöbbször döbbenetes hűséggel és megbízhatósággal számoltak be mindarról, amit – hitetlenkedő ámulattal, felkavart érzelmekkel, szinte magukból-kifordultan – látniuk, megtapasztalniuk, átélniük kellett. Mindazt, ami – tudták, vagy legalábbis sejtették – egyféle isteni adományként megadatott nekik. És a hűvös visszafogottság, a szarkasztikus-cinizmusra hajló szakmai „dörzsöltség” vagy éppen a vérükké vált örök kételkedő közöny, elképedve vették észre, teljesen megváltozni látszott. Pedig nem történt egyéb, mint amit ők maguk leírtak: „egy bátor nép új irányt adott az emberi történelem menetének.” Igen, ahogyan a versben olvasható: „egy nép azt mondta: elég volt”. Ám ahogyan mondta…

„Már eléggé edzett harctéri tudósító vagyok, és – higgyék el nekem – láttam én már mindent. Nem hiszem, hogy beszámolóimban valaha is túloztam volna. Sőt, azzal vádolnak, hogy a látott dolgokat kicsinyítettem, vagy az epikának velem született visszautasítása miatt néha még le is fokoztam. Ugyanis nem volt soha olyan érzésem, hogy hőskölteménybe illő dolgokkal találkozom, kivéve néhány ritka, egyéni epizódot, és mindig úgy gondoltam, hogy ilyen dolgok kollektív jelenségként nem léteznek. Tévedtem. Léteznek. Létezik. Legalábbis Magyarországon.” Fenti sorokat Indro Montanelli, a Corriera della Sera munkatársa írta, akinél érzékletesebben kevesen örökítették meg a szabadságharc harci jeleneteit vagy az összetűzések utáni pesti kerületek képét. Leírásai a legkiválóbb 56-tal foglalkozó magyar regények, Benedikty Tamás már-már klasszikus, idestova negyedszázada megjelent, Szuvenír című munkájának vonatkozó részleteivel vagy legújabban az idei szeptember végi könyvünnepre napvilágot látott, a főváros utolsó hét évszázadát felölelő Budapest-regényből (Egy város zivataros századaiból) Jezsó Ákos teljesítményével vetekednek.

Az írástudók tanúsága, fura paradoxonként, felmutatja a másik oldal, a forradalom eltipróinak kontúrjait, nem is akármilyen hatásfokkal. Külön tanulmányt érdemelne annak a vaskos kötetnek a (háttér és egyéb) története, ami ez év elején jelent meg az IdőJel kiadónál. A hatvanadik évfordulón Moszkvában, a Novij Arbaton levő hatalmas könyvpalotában akadtam rá – a cirill betűket kisilabizálva szinte el sem hittem, mit, kinek miféle irományát tartom a kezemben – annak az Ivan Alekszandrovics Szerov tábornoknak az emlékiratait, aki 1956-ban a KGB főnökeként szinte végig Budapesten tartózkodott, és aki korábban, Sztálin alatt a különféle népirtások (a balti népek, a krími tatárok, a csecsenek, a volgai németek elűzése-deportálása, 1945 után a lengyel partizánmozgalom felszámolása) után a mi szabadságharcunk vérbe köpülését követően a szovjet katonai elhárítás, a GRU főnöke lett. És akinek titokban megírt memoárjait pokolra szállása után éppen egy tucat évvel, 2012-ben, dácsáját átalakíttatván, falbontás közben unokája találja meg, két óriási bőröndben. (A 2017-es lengyel kiadást követte az említett – szenzációszámba menő – magyar nyelvű megjelenés.)

Szerov, aki nagyjából mindent tudott, mi történik Budapesten és Magyarországon, a hódító arrogáns gőgjével fenyegette meg halálosan Budapest rendőrfőkapitányát és egzecíroztatta a magyar pártvezetőket, civilben járt-kelt a pesti utcákon, és azt írta már november közepén, hogy „összességében az új Magyarországon jól indultak el a dolgok.” És hozzáfűzi – ez a direktíva – „Kádár elvtárs maga is magyar (Rákosi zsidó volt), tudja a helyes utat mind a parasztsághoz, mind a munkásokhoz. Beszédeiben nem ígért sokat, de amit megígért, azt teljesítette.” (A szívnek kell megszakadni. Ez a nívó a szovjet Szervnél.)

Csakhogy Szerov sok mindent mégsem tudott. Többek között azt sem – még ha lefordíttatta vagy önként le is fordították neki, méltóságán alulinak tarthatta az ilyesmit –, mi mindent is jelentenek a november közepére-végére már egész Budapestet elárasztó falfeliratok, a sok régebbi és újabb keletű „Ruszkik, haza!” felszólítástól az „egy forint a meleg lángos, le van sz…va Kádár János” kedélyes élcén át a talán leginformatívabbig: „Reszkess, Szerov, jönnek az óvodások!” És itt meg kell állni egy pillanatra.

Amiről Montanelli és derék társai dermedt megindultsággal, szinte hipnotizált gyönyörűséggel számoltak be – hogy 13-14–15-16 éves csodafiúk és csodalányok megvadult ördögfiókákként támadtak a szovjet páncélosokra, a sorra lángra lobbanó harckocsikból őrült sietséggel kiugráló, égő katonák közül egy sem jutott el a járdáig vagy az első kapualjig, „mert körös-körül nem volt ablak, ahonnan ne lőttek volna rájuk”, írta az olasz lap –, az volt az a tényező, amit a KGB-főnök ugyanúgy sohasem tudott számításaiba bekalkulálni, ahogyan Kádárék belügye vagy a pártcsinovnyikok későbbi hada sem. Mert utánuk tényleg az óvodások – négy-ötévesek voltunk akkor – jöttek, ha már másféle barikádokon is. Azután az utánunk következők, meg az azutániak, a 63-ban, 65-ben, 69-ben vagy 73-ban születettek. Meg a többi. „Nem tudom, honnan van ez az erő – a magyarság eltaposhatatlan. Ez több évszázados tapasztalat” – mondta Makovecz Imre. Igen, az óvodások megjöttek. Itt vagyunk. Hát ehhez tartsátok magatokat.

A szerző író