Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Rejtett elit

A rejtett elitektől mindig viszolyogtam. Talán mert éppen az elrejtőzésük miatt soha nem voltam tisztában a mibenlétük felől. Nem a hatalomról beszélek, a kormányzásról, a politikai rendszerről – ezek természetéről az ember viszonylag könnyen véleményt alkothat. Harminc évet éltem a szocializmusnak nevezett politikai és gazdasági rendszerben, amelynek lényege a hatalom megszakíthatatlan birtoklása volt, egészen a hőn áhított cél, a kommunizmus megteremtéséig. Én nem tudom, hogy ki, mikor és hogyan jött rá, hogy a cél valójában nem létezik – még utópiának sem nevezném szívesen –, de rájöttek előbb utóbb azok is, akik a hatalmat gyakorolták. Egyik része azt mondta: nem baj, a lényeg a hatalom, építgetjük a szocializmust, aztán majd csak lesz valahogy. A másik része azt mondta: ez nem jött be, adjuk fel a szocializmus építésének programját, s a megszerzett pozícióinkat mentsük át az életképesnek bizonyult rendszerbe.

A két álláspont persze keveredett, kavarodott, mert valakik kavarták! Kívülről tették ezt, azzal a jellegzetes felhős tekintettel, ami annyira vonzóvá tette őket. Végül is a legostobábbak egy fal előtt találták magukat, és géppisztolysortűz végzett velük, az okosabbak a plurális parlamentarizmus keretei között kisebbségbe, ellenzékbe kerültek, de a hatalom karnyújtásnyira maradt tőlük. „Visszatérünk” – ijesztgették a gyerekeket ködös őszi estéken. A legjobb példa a két útra Nicolae Causescu és Horn Gyula útja. Igaz, itt Magyarországon – ez egy ilyen hely – közbeavatkozott valami társadalmon kívüli hatás is. Kádár János halála. Nehéz eldönteni, ennek milyen befolyása volt a későbbikre. Kádár még élt Nagy Imréék újratemetésekor, igaz, már nagy beteg, bukott ember volt. De mit kezdtünk volna vele, ha felgyógyul, aktivizálódik? E helyett nagy részvét mellett eltemették, igaz a sírját azután feldúlták, s ha jól tudom, a koponyáját el is vitték. De ez már mind csak szép magyar mese. A lényeg, hogy jött a liberalizmus: plurális parlamentarizmus és piacgazdaság. Demokrácia és kapitalizmus – így is mondják.

Mindez a szemünk láttára, sőt sokak részvételével ment végbe. Pártokat alapítottak, vállalkozásokat indítottak. Tüntettek, demonstráltak. Voltak, akik csak szavaztak. Sokan még azt sem. De hol volt a rejtett elit? Mit csinált? Pozíciót fogott. Nem könnyű az olyan hektikus időkben, mint amilyen egy rendszerváltoztatás. Pozíciót fogtak elsősorban a gazdaságban. Spontán privatizációnak mondják ezt, pedig aligha volt spontán, de már privatizációnak sem mondanám. Hiszen amit megszereztek, a legritkább esetben tartották meg. Már adták is tovább jó pénzért, s a globális piac rejtett szereplői mit is tehettek? Bezárták saját konkurenciájukat. Felszámoltak. A bevételből legfeljebb pár százan alapoztak meg valamilyen magán cégbirodalmat, a többi elfolyt. A magyar nemzeti vagyon hány százaléka? Megbecsülni sem tudom. De inkább nagyobb, mint kisebb része. A rejtett elit tehát pozíciót fogott. Ma már becézik is ezt: „pozit” szerzett. A gazdaság mellett a kultúrában, sajtóban, „civil szférában”, felsőoktatásban, tudományos védművekben maradtak a pozik. Maradtak, s aztán újratermelődtek. Nagyon álcáznia sem kellett magát a rejtett elitnek. Talán 1990/91-ben. Akkor majdnem fel is fedték magukat a „taxisblokáddal” – az ellenoldal is bekeményített –, de végül mindenki visszatáncolt, kiderült, hogy nincs szükség ilyen radikális eszközökre. Átvehető és átadható a hatalom anélkül, hogy a rejtett elit felfedné magát. Többször is, megrázkódtatás nélkül.

Ismertem néhány embert ebből a rejtett elitből. Nagyon magabiztos volt mindenki. Egyben nagyon gondterhelt, és kétségkívül befolyásos. E magabiztosság okait sokan keresték már. Volt, aki származási összetartásban vélte felfedezni az okát, mások a szakértelem felől közelítettek, de voltak olyanok is, akik valamiféle kiválasztottságtudatban vélték felfedezni a forrását. E megközelítések közel sem korlátozódtak például a zsidó származásra vagy az akadémiai doktorátusra, a nyilvánvaló elitizmusra. Külön kasztja volt a felvidéki vagy erdélyi származásnak, az egy eszméhez való hűségnek, egyáltalán a hűségnek. Az eszmék közül a kommunista és a liberális emelkedett küldetéstudattá, mert végül is mindkettő úgy hirdette, ez az emberiség teljesítményének non plus ultrája. Onnan nincs tovább. Testközelből éltem át, ahogy ez a rejtett elit szembesül azzal, hogy kormányozni nem képes. Nincs kedve hozzá. A hatalomgyakorlás kormányzási szintje ugyanis képességeket kíván, amelyek az önmaga megkérdőjelezhetetlen kiválóságában meggyőződött elit számára igen távoliak. Például az ellenvélemény állandó akadékoskodásának a kezelése. Kritika elviselése. A nap mint nap bekövetkező szembesítés réme a hirdetett és megvalósult tervek között. A szándékok, sőt képességek állandó megkérdőjelezésének tudomásul vétele. A tények ismerete híján, vagy azok szándékos elferdítése révén megfogalmazott – sokszor profán – megjegyzések elviselése.

Nyilván a politika nyilvános színtereiről beszélek. A rejtőzködő elit itt nem szeret megmutatkozni. Itt vitatkozni kell – szemtől szembe –, érvelni, meggyőzni. Nem a partnert, mert az már régen meggyőzhetetlen, hanem azokat, akik figyelemmel kísérik a vitát. El kell viselni olyan nemtelen támadásokat, amelyek a nem politikai szférában elviselhetetlenek lennének. Láttam két ilyen rejtőzködő elit kudarcát. A volt állampárthoz kapcsolt elitét, amely látványosan csődöt mondott, és behódolt Horn Gyula előtt. Utálták pufajkás szájalását, tudták, hogy a szocialista rendszernek vége, de valahogy még kordában tartották volna a vadkeleti kapitalizmust. Hogyan, fogalmuk se volt, kormányozni nem tudtak. Gyula jelentkezett. Eladott mindent, vadnyugatibb volt, mint a Northern Pacific Railway. Láttam a nemzeti erők kudarcát is, akik közül sokan tudták, hogy mire megy ki a játék, de kormányozni nem akartak. Bejárni a hivatalba? Az arcukba kapni, hogy horthysták, fasiszták, sőt buták? S átadták a lehetőséget Antall Józsefnek. Ez talán még nem is lett volna olyan nagy baj, de Antall kinek adta át?! Mire felébredtek, késő lett.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Kísérlet zajlik most. A rejtett elit, amely kormányozni nem képes, de kapcsolatai révén átlátja a gazdasági folyamatokat és a gazdaságon kívül eső dolgok ritmusát is, értelmes együttműködésre törekszik a hatalmat kormányzati szinten gyakorló politikai erőkkel. És viszont. Így lehet ugyanis nagy léptékű eredményeket elérni. Volt már erre példa, Bethlen István kormányzása idején az 1920-as években. Ehhez szükséges, hogy a rejtőzködő elit – legalábbis annak nagyobb része –, magáénak vallja a kormányzással általunk megbízott politikai erők terveit, vízióit, céljait. Ez ma sem nagyon tér el a Bethlen-koritól: erős, vonzó, független, szuverén Magyarország felépítése. A kormány erősítheti vagy gyengítheti ezt az elitet. Állhat e két pólus állandó harcban: ez végzetes. Több ilyen korszak is volt az elmúlt bő száz éveben. Összhangba hozni a két fél érdekeit, harmóniában egyesíteni a rejtőzködő elit és a politikai hatalom világát: ez az államférfiúi feladat. Összefogni a fogatunkba a gazdaság szereplőit, befektetőket, gazdákat; összefogni a kultúra szereplőit, művészeket, újságírókat, tanárokat; összefogni mindannyiunkat, akik a sikerességünk mértékét nem csak azon mérjük, hogy mennyire elégítették ki az anyagi igényeinket: ez embert próbáló feladat.

Voltak korok, amikor az elit nem rejtőzködött, sőt fennhéjázón kérkedett a helyzetével. Minél nagyobb volt a szakadék az elit és a társadalom tömegei között, annál radikálisabb eszközökkel kényszerítették rejtőzködni az elitet. Rosszabb esetben időről időre ki is irtották, és parvenü csoportok léptek a helyébe. Jakobinusok, kommunisták, nemzetiszocialisták, ilyesmik. Nagy árat fizettünk ezért, ostobaság lenne megismételni. Mindannyiunk érdeke, hogy az elit értékes arcát mutassa, s a távolság a társadalom és közte semmilyen téren ne nőjön elviselhetetlenné.

A szerző történész