Halálos hakni

Sz...rul, de büszkén – válaszol a hogylétét firtató újságírói kérdésre Karsai Dániel. A balsajtót az elmúlt hetekben hosszú interjúkkal telepakoló alkotmányjogász a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán indított pert azért, hogy maga dönthessen az élete végéről. Az ilyen, általa életvégi döntésnek nevezett lépés törvénytelen ma Magyarországon.

A negyvenhat éves jogásznál alig egy évvel korábban diagnosztizálták az ALS-betegséget. Ez a vitathatatlanul szörnyű kór, a központi idegrendszer mozgásáért, a beszédért, a nyelésért és légzésért felelős izmok pusztulásával, teljes bénulással és fulladással jár. Ettől szenvedett a világszerte ismert Stephen Hawking elméleti fizikus, és élt még ötven évig betegsége felfedezése után.

Karsai Dániel a figyelmet kétségtelenül felkeltő és ébren tartó vidámsággal ismerteti a kór tüneteit. Bizonyos távolságtartást akar nyilván adni az esetleírásnak. Igen, egy jogász jól megtanult beszélni és érvelni. Az egyik interjúban aprólékosan részletezi, hogy miként tud leülni és felállni, járókerettel menni. Azt is elárulja, hogy az evéshez, főzéshez, meg úgy egyáltalán, a hétköznapi élet mindennapi mozgásformáihoz segítség kell neki, de az igazán lényeges dolgokat még önállóan meg tudja csinálni. A kérdésre, hogy melyek a lényeges dolgok, úgy válaszol, hogy a szellemi tevékenység.

A haláljogi harcos büszke arra, hogy micsoda óriási érdeklődést keltett, hogy a nyilvánosság elé állt betegségével és az annak a, szerinte végső megoldását jelentő, életvégi döntés követelésével. Az erről való spekulálás, azaz a szellemi tevékenység nem fárasztja, örömmel tölti el, hogy az ügyről megindulhat végre egy valódi beszélgetés. Ha úgy tetszik, társadalmi vita. Magyarországon ugyan 1997 óta jogilag megvan a lehetőség az életvégi döntésre, amelyet amúgy a köznép passzív eutanáziának nevez. Ez azonban igen bonyolult ügyrenddel jár. Közjegyző előtt, közokiratba foglalva vissza lehet utasítani az életfenntartó kezeléseket. Ezt a folyamatot „rettentően bürokratikusnak” minősíti Karsai. Azt is hozzáteszi, hogy egy ombudsmani jelentés szerint az eutanáziatörvény bevezetése óta eltelt huszonöt évben szinte senki nem tudott élni vele. Hát még meghalni, tehetjük hozzá fekete humorizálva.

Karsai Dániel az aktív eutanázia törvényességéért és annak a magyar társadalomban való elfogadottságáért harcol. Saját betegségét – mi mást is tehetne – az ALS-t húzza elő. Ennek vége teljes bénultsággal, ám teljesen tiszta tudattal jár. Nos, ezt nem akarja. Modern, felvilágosult országban élünk, ahol racionális érvek mentén kell mérlegelni mindent, állítja, és meglepő módon futtatja tovább érvelését: „Vallásos ember vagyok, már a betegségem előtt is az voltam, a hitem szerint minket teremtettek. Azokkal a szempontokkal jogászként mégsem tudok mit kezdeni, hogy az élet nem a miénk, hanem Isten kezében van.”

Ez a szegény, beteg ember tehát, mint olyan sokan mások a világban, a maga módján vallásos. Ami pillanatnyi élethelyzetéhez pászítható az egyházi törvényekből, azokat használja és szétkiabálja, ami pedig nem, azokat félretolja. Minél többet és többször nyilatkozik kétségtelenül nehéz helyzetéről és a szerinte ennek emberhez méltó megoldását jelentő, életvégi döntésről, annál inkább szánandóvá válik jogászkodással túlmagyarázott félelme a haláltól.

Nem gyáva ő, hanem olyan, mint bármelyikünk – akik hozzá hasonlóan – szeretnek élni. Többségünk azonban tudja, hogy az úgynevezett életvégi döntés az nem a mi kezünkben van. Éppen ezért vagyunk teremtmények.

A szerző író