Budapesten is hallani lehetett azt a megkönnyebbülést, ami a brüsszeli globalisták ujjongásában nyilvánult meg a lengyel választások váratlan fordulata okán. A voksolásig ugyanis maguk sem hittek benne, hogy mindez bekövetkezhet, hiszen az Európai Uniót nem vakon követő lengyel nemzeti kormány még a nyáron is utcahosszal vezetett, nem sok jel mutatkozott a kormányváltásra. Most persze sokan, sokféle magyarázatot adnak a globalista térnyerésre, és valószínűleg mindegyik okfejtésben van némi igazság; a külső beavatkozást emlegetőkében, az elbizakodott kormánypárti vélekedésben, az elhibázott jobboldali kampány felvetésében; ám a valódi problémák sokkal mélyebben rejtőzhetnek.
Egykor a kommunista tábor üdítő kivételének számított Lengyelország, ahol olyan erős volt a katolikus hit, hogy még az állampárt tagjainak is engedélyezett volt a templomba járás, mert ha minden vallásos embert kizártak volna a szervezetből, akkor nem maradt volna párttag. A sztrájkoló munkások még a kommunista vezetésű gyárudvarra is kiharcolták a misejogot; nem csupán a hagyományaihoz mindig is jobban ragaszkodó falvakban maradt erős a vallásos hit, hanem a városi, az értelmiségi körökben is, sőt kifejezetten a hitehagyók tűntek gyanús alakoknak. Az elkötelezettség II. János Pál pápa idején érte el a csúcspontját, hiszen a lengyel származású egyházfő olyan példát jelentett, akit az akkori fiatalok is előszeretettel követtek. A pápa haláláig még rendszerváltás kínálta gyors meggazdagodási lehetőségek sem csábították el a többséget az egyháztól.
II. János Pál halála azonban Lengyelországban is fordulatot hozott, és látványos csökkenésnek indult a hívők száma, a globalizmus szemfényvesztő csillogása erősebbé vált a hagyományoknál, a pillanat élvezete elkezdte felülírni a szív által diktált utat. Alig tíz esztendő alatt hatmillióval csökkent a magát aktív katolikusnak vallók száma, s persze mindez nem csupán a vallást érintette, a nemzeti elkötelezettség is lanyhult, jóformán az évszázadok során genetikai jeggyé váló oroszfóbiára korlátozódott, amit az is erősített, hogy a Nyugatra vándoroltak helyét jelentős mértékben ukránok pótolták, akik ugyancsak nem lelkesedtek különösebben a nagy testvérért. Az egykor dugig tömött templomok lassan szellőssé váltak, ám a társadalmi átalakulás feltűnő jegyeit a nyolc éve kormányzó párt nem akarta észrevenni. Az elvilágiasodás pedig leginkább a fiatalabb korosztályokat szippantotta fel, akik egy új mobiltelefonért sokkal lelkesebbek, mint bármilyen magasztos gondolatért. Mindez pontosan tükröződik a kormánypárt szavazótáborán is. A rendszerváltás idején már érett, felnőtt népesség elmúlt ötvenesztendős, közöttük a legmagasabb a Jog és Igazságosság támogatottsága, míg az ifjabb korosztályokban, különösen a harmincon aluliak között szinte elenyésző. Nincs ebben semmi meglepő, a fiatalok mindig is könnyebben befolyásolhatóak, mint a már sok ígéretet hallott, tapasztalataikra építő idősebbek.
A társadalmi átalakulást figyelmen kívül hagyó párt nagy árat fizet a szemellenzőért, de ennél sokkal többe kerül majd a lengyeleknek a mostani döntésük. Lengyelország vasárnap a mára szavazott, mint akit nem érdekel a jövő, csak a gyors lehetőségek kihasználása. Abból pedig lesz bőven, hiszen Brüsszel is tudja, hűséges kiszolgálójukat, Donald Tuskot akkor tudják majd hatalomban tartani, ha a lengyeleknek járó, de mindeddig visszatartott pénzeket elkezdik önteni az országba. Nincs mit szépíteni, a lengyelek behódoltak a zsarolóknak, álmaikat harminc ezüstre váltották.
A szerző vezető szerkesztő