Halljad, Izrael

Sorsdöntő volt a zsidóság életében az 1947. november 29-e pénteki nap, ekkor szavazott az ENSZ Palesztinának egy arab és egy zsidó államra való felosztásáról. Leon Uris Exodus című könyvében, amely a zsidó állam születéséről szól, drámai módon jeleníti meg az eseményt: „Lecsapott az elnöki kalapács. Az Egyesült Nemzetek közgyűlése folytatta ülését. Országonkénti szavazás következik. Ünnepélyes csend lett a hatalmas teremben. Afganisztán: Afganisztán ellene szavaz, Argentína: Argentína kormánya tartózkodik, Ausztrália a felosztás mellett” és így tovább. A zsidó vezetők akkor kezdtek reménykedni, amikor Belorusszia a felosztás mellett szavazott, mert az azt jelentette, hogy a Szovjetunió támogatja a felosztást. A zsidó vezetők hatalmas munkát fejtettek ki az egyes országok meggyőzésére, ami végül is eredménnyel zárult: 33 igen, 13 nem szavazattal és 10 tartózkodással az ENSZ meghozta 181. számú határozatát Palesztina felosztásáról, ezzel megteremtve a zsidó állam létrejöttének nemzetközi jogi alapjait.

Hosszú út vezetett idáig, Palesztina területén mindig is éltek zsidók, de a nagyarányú bevándorlás a 19. század második felében indult meg, 1882-től kezdődően több bevándorlási hullámban érkeztek zsidók főleg a cári Oroszországból az Oszmán Birodalom, majd az első világháború után Palesztina Brit Mandátumterületére. Ezt az új honfoglalást Leon Uris említett könyvében érzékletesen írja le a Rabinszkij fivérek történetében, akik Nyugat-Oroszországból, a Belorussziától a Krímig terjedő Zsidó Letelepedési Övezetből indultak egy pogrom után, hogy megvalósítsák a széderesti imádság befejező sorait: Jövőre Jeruzsálemben!

A szerteszórt zsidóság segítette útjukat. Az övezetből kijutva és már az Oszmán Birodalom területén is találtak zsidó családokat. Érdeklődésükre, hogy laknak-e itt zsidók, gyakran kapták a választ, hogy igen. És mikor elmondták, mi járatban vannak, a zsidó családok szállást adtak nekik, felruházták őket, és élelemmel ellátva bocsátották tovább őket Jeruzsálem felé. Három és fél éves vándorlás után végre egy dombtetőről meglátták az észak-galileai Hule völgyet: hazaértek! A regény persze regény, de a bevándorlás valós, és mire Herz Tivadar 1897-ban meghirdette a palesztinai zsidó állam létrehozását, már számos zsidó telepedett le az Ígéret földjén.

Ha az ember látja Izrael kopár sivatagos táját (kivéve az öntözött ültetvényeket), nehezen tudja elképzelni, hogy ezért a földért mennyi vért ontottak ki már eddig is. Az ókori Izrael a Kr. e. 13. században alakult ki, és fennállását a Bar-Kochba felkelésig (Kr. u. 135) lehet számítani, ami másfélezer év államiságot jelent, persze megszakítva olyan periódusokkal, mint az asszír uralom vagy a babiloni fogság. A bajok azonban már a legelején elkezdődtek. Az Ígéret földjét már a legelején kétfelé ígérték. Az eredeti ígéret Ábrám (később Ábrahám) felé hangzott el: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz… És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet szereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek… És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet.” (Mózes I. 12,1-7). Csakhogy Ábrámnak két fia volt, az első Ismáel, Hágártól (tőle származnak az arabok) és Izsák, Sárától (tőle származnak a zsidók). Hágár Sára (akkor még Szárai) szolgálója volt, akit elüldöztek, de az Úr megígérte neki, hogy „felettébb megsokasítom a te magodat, hogy sokasága miatt megszámlálható se legyen.” Ugyanakkor azt is jövendölte, hogy a fiú, Ismáel, „vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát” (Mózes I. 16, 10-12). A bibliai próféciák úgy tűnik beváltak, Ábrahám két nemzetsége, a zsidók és arabok nehezen értenek szót egymással.

Ez mindjárt az ENSZ döntése után világossá vált, Izrael kevesellte a neki ígért területet, az arabok meg Palesztina megosztását tartották elfogadhatatlannak, és Izrael állam 1948. május 14-én történt kikiáltása után háborút indítottak Izrael ellen. Ez a háború volt az első újkori zsidó háború, amelyet azután további négy követett, és ha a jelenlegit is beszámítjuk, aminek még nem tudható a vége, akkor összesen hat háborúról beszélhetünk. Izrael eddig minden háborúját megnyerte, és minden háború területi nyereséggel járt, úgy, hogy az eredeti felosztási térkép, ami leginkább egy tintafoltos itatós papírhoz hasonlított, lassan kiformálta a mai Izraelt.

Az első háborúban igen nagy áldozatok – és amerikai segítség – mellett mintegy 6700 négyzetkilométer palesztin területet foglaltak el, beleértve Jeruzsálem nagy részét (az újvárost). A palesztin arab lakosság nagy tömegben hagyta el a megszállt területeket. A második háború 1956-ban tört ki a Szuezi csatorna Nasszer egyiptomi elnök általi államosítását követően. Itt Izrael csatlakozott a csatorna visszaszerzését fegyveresen elérni kívánó angol és francia koalícióhoz, és el is foglalta a Sínai-félszigetet, ám az akció az amerikai ellenzés miatt hamar véget ért, és a Sínai-félszigetről Izraelnek vissza kellett vonulni. A harmadik („hatnapos”) háborút Izrael kezdeményezte, és az egyiptomi légierő megsemmisítésével döntő fölényt ért el. A háború végére Izrael megszerezte a Golán-fennsíkot, a Sínai-félszigetet, Ciszjordániát és Jeruzsálem óvárosát, összesen mintegy 68 500 négyzetkilométernyi területet. Az arab visszacsapás, a negyedik háború, 1973. október 6-án kezdődött, amikor egyiptomi és a szíriai csapatok együttesen támadták meg Izraelt. Egyiptomnak sikerült is áttörnie a Szuezi csatorna keleti oldalán lévő izraeli védővonalat, ám amerikai segítséggel Izrael végül is ezt a háborút is megnyerte.

A háborús nyereségek ellenére Izrael határainak védelme folyamatos problémát okozott, mert a palesztin felszabadítási szervezet erői állandóan támadták az Izrael ellenőrzése alatt lévő területeket. Ez vezetett el az ötödik háborúhoz (1982), amelynek fő célja libanoni székhellyel működő palesztin felszabadítási szervezet (PFSZ) katonai kiiktatása volt. Ezt a háborút Izrael megint megnyerte, de tartós békét azóta sem tudott elérni. Ennek egyik oka az arab, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy az iszlám nacionalizmus, amely nem ismeri el Izrael állam létezési jogát. Ha az arabok az ENSZ 1948-as határozatának megfelelően elfogadják Palesztina felosztását, ma sokkal jobb helyzetben lennének, Izraelnek meg még sokkal több gondot okozna határainak védelme. Egy másik ok a palesztin menekültek helyzete. Az eredeti mintegy 750 ezer menekültnek ma már kétmillió utódja van, akiknek nagy része Ciszjordániában és a Gázai övezetben él. A palesztin követelés az, hogy ezek visszatérhessenek az Izrael által elfoglalt területekre, amelyekre egyébként jelentős zsidótelepes-bevándorlás történt. Egy ilyen bevándorlás azonban alapvetően változtatná meg Izrael demográfiai összetételét, ahol a népesség dinamikáját meghatározó teljes termékenységi hányad tekintetében eddig is versenyfutás volt a zsidó és arab lakosság között. Jelenleg Izrael lakosságának mintegy 20 százaléka (2 millió fő) arab. A menekültek leszármazottainak befogadásával ez az arány megduplázódna, ezért a befogadást Izrael határozottan elutasítja.

A teljesen ellentétes igények miatt kiegyezés eddig sem jött létre, és kérdés, hogy a jövőben egyáltalán megteremthető-e? Ezen a helyzeten a jelenlegi háború sem fog változtatni, akárhogy is végződik. Ha erőteljes lesz a megtorlás, az még tovább fokozhatja a gyűlöletet és szigetelheti el azokat, akik akár izraeli, akár arab vagy palesztin oldalon a megbékélés útját keresik. Jichák Rabint is a palesztinokkal való kompromisszumkeresése miatt gyilkolta meg egy zsidó nacionalista.

Izrael katonailag képes magát megvédeni, és mögötte áll az Egyesült Államok. De a történelem hosszú, és Izraelt mintegy 200 millió arab veszi körül, és a muzulmánok száma is kitesz egy milliárdot. Izrael számára ezek a számok nem túlságosan biztatóak. A megoldást tehát addig kell megtalálni, amíg az Egyesült Államok közel-keleti jelenléte biztosítani tudja Izrael számára a szilárd katonai hátteret.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója