Októberi vasárnap

Akkor is vasárnap volt, azaz október 15., és most is az. A hasonlóságok vagy éppen az egybeesések pedig olykor – gyakran – továbbgondolásra késztetnek.

Idestova öt és fél évtizede, hogy a Kádár-korszakbéli mozik 1979 tavaszán bemutatták azt a filmet, amely ugyanazt a címet viselte, amit ez az írás. Kovács András munkájában az Erdélyből akkoriban alig néhány éve átjött, több mint sármos Bács Ferenc volt a főszereplő, maga a mű pedig mai szemmel nézve is alighanem kiérdemelte a szinte egyöntetű kritikai elismerést.

„Miért ne történhetne csoda? Miért mindig csak velünk, magyarokkal nem történik csoda?" sóhajt föl afféle búsmagyar vigadás közben egy magyar tiszt 1944. október 14-én, szombaton éjjel. Annak a napnak az előestéjén, amelyik – játszadozzunk a kínálkozó ötlet-lehetőséggel – talán egészen másként alakíthatta volna a legújabb kori magyar történelem menetét. Csodák persze, ha nem is állíthatjuk, hogy egyáltalán nincsenek, nem nagyon vannak túl sűrűn, és bennünket érintően pláne… Majdhogynem azt mondhatjuk – íme, ama ’44 október 15-i vasárnap egyik legnagyobb tanulsága –, hogy csak akkor, ha kellő ügyességgel teszünk értük, méghozzá jócskán. (Segíts magadon, Isten is…) A film – rokonszenves módszertani megközelítéssel, akkoriban majdhogynem forradalmasnak-példátlannak számítóan, szinte csak a korabeli, ma már klasszikus dokumentarista alkotásokból ismert módon – pontosan, a história száraz, szikár, könyörtelen tényeit felmutatva, ridegen és tárgyilagosan, az „én nem magyarázok semmit, én nem kommentálok semmit, én megmutatok” elve alapján állítja elénk azt a napot. És mindazt, ami megelőzte – és érzékeltetve, ami utána következett… Eredeti híradófelvétekkel és igen jól eltalált figurákkal – Bács Ferenc Horthy egyik szárnysegédjét alakítja (tulajdonképpen az ő személyes sorsának alakulásán át élhetjük meg a kiugrástörténetet, „a nem cselekvés drámáját”), az igazán csak később ismertté vált Klaus-Maria Brandauer játssza Hoffmant, „a” német megszállót – és tálaltatik mindez egy, akkoriban üdítően emlékezetes történelemórát tartva….

Ami azon az októberi vasárnapon történt egyszerre példázza a magyar sorsot és a magyar alkatot – és azt a végzetet, ami körüllengte ezt a nemzetet. Nem csekély mértékben éppen sorshelyzetből és önnön kollektív mineműségünkből is következvén. Ami és ahogyan történt, a dokumentumfilmes eszközökkel elkészített játékfilm, műfajilag is figyelmre méltó hatása révén olyan összefüggéseket állít elénk, amelyek – miként az egyik korabeli kritika sugallta – „az esetleges korábbi, egyéni állásfoglalásokat módosíthatják. S főleg minden nézőt megráznak, elgondolkodtatnak, hazája, népe. nemzete ügyén történő vizsgálódásra kényszerítenek. Ez pedig a legtöbb, amit okos és tisztességes film elérhet.” Hát igen. Zűrzavaros órák Budapesten annak az októbernek a kellős közepén. Tárgyalnak itt és ott, Horthyhoz mennek, és tőle jönnek. Az alagsorban kiskatonák Moszkvát hívják távírón. Társasági hölgyek pletykaszinten csevegnek a kiugrási kísérletről. (A konspiráció enyhén szólva sohasem volt erősségünk. A „kiugrási irodáról” úgy beszéltek Pesten, mint a kalaposnők árainak alakulásáról vagy az operettszínházi primadonna szeretői erényeiről.) A németek – amilyenek efféle helyzetben megszállók lehetnek. Kicsit ijedtek, nagyon elszántak, ügyesek, „dörzsöltek" és kegyetlenek. Magyar honvédek Fradi-meccsre mennek, magyar tisztek parancsra várnak: mikor kezdjék meg az ellenállást? Egy ország népe fölött süvölt a történelem. Mindez igen jól, plasztikusan, meglehetős érzékletességgel kirajzolódik Kovács András eme filmjéből. Amelynek tanulságai, lám, egy ilyen újra eljött októberi vasárnapon ennyire szembeötlőek. Annyira, hogy érdemes, sőt kötelezően ajánlott végiggondolni őket. Mert nemcsak a történelem az élet tanítómestere – minden olyan műalkotás is, amely vállalja a legnélkülözhetetlenebb vállalni valót. Azt, amiről oly aljasul és oly változatos eszközökkel próbálják lebeszélni, amitől próbálják eltántorítani, aminek képviseletét illetően szívósan akarják elközönyösíteni – a közösség, a haza, a népünk, a nemzetünk – a fajtánk ügyének szolgálatát.

Két októberi vasárnap, akkor és most. A több mint baljós, rettenetes 1944-es esztendőben és 2023-ban. Napjainkban.

Hát nézzünk szembe végre azzal, ami meg nem kerülhető.

A szerző író