Közeledvén Krúdy Gyula születésének 145. évfordulójához (erre október 21-én emlékezünk), lapozgatom az újságíró Krúdyról már vagy tizenöt éve készülő és még mindig befejezetlen monográfiához gyűjtött jegyzeteket. Költséghatékonynak korántsem mondható életmódja nem csak az irodalmi legendárium része, ám igazságtalanok volnánk, ha a Jókaiéval vetekedő nagyságú életművének hátterében pusztán egzisztenciális okokat látnánk. A napi penzumon túl a szellemi egzisztencia szükségletei legalább annyira motiválták, hiszen Krúdy számára az írás maga az élet volt. 1924-es Vallomása szerint: „Bizonyára akkor is írnék, ha ez nem volna szükséges a létfenntartásomhoz.”
Száz évvel ezelőtt, negyvenöt évesen A Reggelben számolt be irodalmi terveiről, melyek közt legfontosabb céljaként – nem kevés öniróniával és az irodalom népszerűtlenségéről szóló kritikával – azt említette, hogy kitanulja a virágkertészetet, s regények és elbeszélések helyett a virágok életéről fog írni. „Körülbelül hatvan kötetet írtam. Egyik-másik tán tetszett is az érzékeny szíveknek, a jobbfajta nőknek. Reszkető kézzel kerestem az útjaimat az irodalomban. Álmatlan éjjeleken írogattam milliónyi betűket. (…) Láttam lelkes férfiakat, akik úgy rajongtak az irodalomért, hogy ezért éltek. Ismertem még lelkesebb nőket, akik a szemükben viselték a gyémántot, amikor irodalomról volt szó. Ezt már többé úgysem láthatom. Minek és kinek írjak regényt vagy elbeszélést? (…) A virágos kertben egyelőre többet használnék hazámnak, mint a tetszhalott irodalomban.”
Emlékeztet a kifakadás Móricz Zsigmond néhány évvel későbbi programjára a Nyugat élén, mondván, hogy az irodalom legyen az ország virágoskertje, akár két kiábrándulás között is. Az író- és újságírósors Krúdynál nem vált külön, csalódása az irodalomban együtt járt az újságírói küldetéssel való meghasonlottsággal. Ha ma élne Krúdy, még élesebb lenne cikke A hírlapíró panaszkönyvéből. Ebből kiderül, hogy az újságíró alaposan felkészült a témára, és „voltak tervei, tennivalói, elgondolásai a következő évekre is, mert az volt a dolga, hogy nevelje, tanítsa, fölvilágosítsa az egymás után következő magyar nemzedéket”, s még névtelen cikkeivel is mindig a nemzet ügyének használt.
Írói munkássága 25 esztendős jubileumán, 1924-ben a Magyarország közölte Vallomását. (1899-ben amúgy már a második kötete jelent meg, Ifjúság címmel, a két évvel korábbi Üres a fészek szinte visszhangtalan maradt, nem is volt igazán könyv: az Ország–Világ mellékleteit fűzette össze száz példányban a lapigazgató, s készíttetett rá egy borítót.) „Mennél öregebb leszek, annál inkább ismeretlenebb leszek önmagam előtt” – írta. Miért is? Talán mert az idő múlása átalakítja az emlékezetet? S mert az emlékezetben mindig egy új élet születik meg, egy lehetséges, de be nem teljesült, amit az írás közben lehet valóra váltani?
A Pesti Napló 1924. év végi számában ünnepelte Krúdyt – Kárpáti Aurél „az idő költőjének” nevezte itt az írót, aki az idő múlását szinte fizikai intenzitással érzi és érezteti, az irónia és a melankólia párhuzamos megjelenésével, ekképp „az óra ingája leng minden sora fölött”. Ezt az ingajárást próbálta egyszerre felgyorsítani és lelassítani, de rádöbbent, hogy hiába ügyelne toronyőrként a jelen forgatagára, az óramutatók visszafelé mozognak az időben. Regényeiben és tárcáiban is nagyobb szerepet kapott a valóságos idő mellett a fiktív idő, fölerősödött az anekdotikus hang. A Nagy Háború utáni korszakot jól jellemzi az „adomává kerekített múlt” kifejezés, Sőtér István pedig regényes ország-ábrándról beszélt.
Az 1920-as években megváltozott a szemlélete: nem az újságíró loholt az események után, inkább megfigyelő lett. Ez magyarázhatja az aránylag rövid terjedelem ellenére is domináns kontemplatív hangot. Krúdy megfigyelései vonatkoztak ugyan az aktualitásokra, de a reflexió szinte mindig a múltba vezetett vissza. S a szemlélődő-elmélkedő alapállás jobban bevonta a megfigyelés érdekkörébe magát az írót is, a belső életét a „régi érzéssel” együtt, ami nem a külső formák nosztalgikus újrasóvárgása, hanem egy teljes atmoszféra áhítása, s főszerepet kap a szerelem szinte panteisztikus erkölcse, mely egyszerre újraszületés és önsanyargatás.
Az Irodalmi Kalendáriomban írta: „Manapság már csak a régi regényekben lehet olvasni azokról a démoni női teremtésekről, akik halálra kínozták a férfiakat, nem hallgatták meg az esdeklő szavakat (…) s igen természetes dolognak tartották, ha a férfiak meghalnak értük, mint a Napraforduló című regényben is olvasható.” Kezemben tartom a Napraforgó első, 1918-as kiadását, ennek eredeti címe volt a Napraforduló, mely a Virradat hasábjain jelent meg folytatásokban, s amit így harangozott be: „Egy régi vágy, egy visszatartott lendület, egy hosszú idő óta elszállt erőmegfeszítés ennek a regénynek az alapja. És azonkívül egy bujkáló kis temetői szél, amely azt kérdi tőlem: mi marad meg utánad, ha már nem leszel? Egy holtig tartó szerelem könyve lesz ez a regény, a szerelemé, amely együtt sarjadt ki velünk a földből. (…) Bölcs, kiadós, jól átgondolt, mély eke-vágású regényt szeretnék írni (…), hogy benne megtalálja mindenki szíve legtitkosabb érzését, aki Magyarországon született.”
De még nem a Napraforduló volt a búcsúzás az otthonos világtól, hanem a Bukfenc. Krúdy erről így írt: „Elnézegettem a tavaszodó estén az utcákon áramló leánysereget. Mennyi szunnyadó bestiaság, apró gonoszkodás és fellengős regényesség maradt kifejtetlenül e lányokban, mert egy boldogtalan korba születtek bele. (…) Tavasz-mosolyuk, csikókedvük, gyújtogató szemük egy nyugtalanító, küzdelmes és álomtalan márciust ígért volna a férfiaknak. (…) Bőgni lehetett volna a mázsányi boldogtalanságtól, amit ezek a lányok okozhattak volna. Míg jött az istenverte háború (…), és a férfiaknak másfelé fordult az életük, mint a fiatal fáé, amelyet görbére nevel a kertész.”
Újraolvasom hát a Napraforgót, mely nem a virágoskertben növekszik, hanem úgy, ahogy „az idő költője” ebben a kártyajátékként lezajló álarcosbálban az éltető szerelem regényével együtt megírta a pusztító erő eposzát is.
A szerző irodalomtörténész