A topis

Az irodalmi Nobel-díjat az idén – mint ismeretes – Jon Fosse norvég írónak, fordítónak ítélték oda – nem érdemtelenül. Az ember ilyenkor eljátszik azzal a gondolattal, hogy kik nem kapták meg a díjat, pedig járt volna nekik. Nekem hirtelen a 20. századi cseh irodalom egyik vezéralakja, Bohumil Hrabal jutott az eszembe – a topis. Kezdem azzal, hogy Márai Sándor írja egy helyütt: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni. ” Igaza van, és nincs is. Kétségtelen, hogy az, aki olyan magasra jutott a ranglétrán, mint ő, annak csak a műve számít, és lényegtelen, hogy milyen öltözékben megy ki történetesen az utcára. Einstein titkárnőjétől, Helen Dukastól tudjuk, hogy a tudós soha nem viselt zoknit, és amikor Roosevelt amerikai elnök meghívta a Fehér Házba, akkor sem ékesítette zokni a lábát. De például egy szépreményű fiatalember, aki a pályája legelején áll, és ad valamit magára, jobban teszi, ha az öltözködéssel is törődik. (Országgyűlési képviselőink néha meglepő öltözékben nyilatkoznak a mikrofon előtt, lebecsülve ezzel a nézőket.)

A huszonhat éve elhunyt Bohumil Hrabal a nyolcvanas évek közepén Budapestre látogatott. Az Eötvös Klubban, amely ma már csak emlék, kiállítást rendeztek a könyveiből. A megnyitón annyian voltak, hogy szinte a csilláron is lógtak. Teltek-múltak a percek, de Hrabal nem jött. Már mindenki feszengett. A főszervezőt, Zöld Ferencet, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének akkori igazgatóját verejték gyöngyözte, és gyűrögette a kalapját, mint a székely ember a törvényszék előtt, mert félt a kudarctól. Fél óra is lepergett, amikor egyszer csak megjelent a portás a következő szavakkal: „Zöld úr, van itt egy rendkívül topis ember, hajléktalannak látom, be akar jönni, és azt magyarázza, hogy róla szól a kiállítás.”

A főszervező a fejére csapott, és lélekszakadva rohant le a bejárathoz, ahol ott állt Hrabal egy ócska melegítőben és egy elhasznált cipőben. Kezében rongyos sportszatyrot szorongatott. Zöld Ferenc átölelte, és vitte föl a terembe. Hatalmas taps fogadta, akiről senki sem mondta volna meg, hogy Közép-Európa legnagyobb, de legalábbis legnépszerűbb írója. Mészöly Miklós, az írótárs mutatta be Hrabalt – zseniálisan. A fordító fordította Mészöly szavait. Ezt követően Hrabal vette át a szót: „Hát, kérem szépen, annyi jót mondtak itt rólam, hogy a fele sem igaz. Ennek így nem sok értelme van. De tudják mit, meghívok mindenkit egy korsó sörre a szomszédos Erzsébet sörözőbe.” Leírhatatlan volt a hatás. Akadt, aki ment vele, mások szemérmesen hátramaradtak.

Hrabalt Szigeti László pozsonyi író-szerkesztő vitte ki Kisorosziba, ahol Mészölynek egy kis kulipintyója volt – nagy irodalmi beszélgetések színhelye. Hrabal és Mészöly jól tudtak németül. De egyébként is megértették egymást. Szigeti idézte fel később: „Azt mondta Mészöly Hrabalnak: »Hogy irigylem tőled, hogy olyan humorosan, iróniával tudsz írni, hogy annyira meg tudod nevettetni az embereket.« Mire Hrabal: »Ugyan, ez semmi. Ilyet könnyű írni. Én úgy irigylem tőled azt a tragikumot, amit megragadsz. Azt a melankóliát, azt a tragikus atmoszférát, amit te leírsz.«” Mellesleg Kukorelly Endre író, költő, kritikus mondta egy beszélgetés során, hogy Mészöly sem törődött egyáltalán a külsejével. „Leírhatatlan borzadályok voltak azok a cuccok, amiket hordott. Egyáltalán nem volt ilyen típusú ízlése.”

Hrabal megengedhette magának, hogy elhanyagoltan jelenjen meg a kiállításon. De ezt kiérdemelte! Zöld Ferenc szavai pedig máig visszacsengenek: „Vicc, hogy ez az ember nem kapott Nobel-díjat!”

A szerző újságíró