Vélemény és vita
Régi betyárok, mai gazemberek
Pár évvel ezelőtt kaptam egy dedikált példányt Szentesi Zöldi László kolléga Nagy magyar betyárkönyv című kiadványából, melyben izgalmasan és alaposan avat be bennünket a hajdani betyárvilágba. A minap valamit kerestem az egyik könyvespolcomon, s kezembe akadt a betyárkönyv. Túl voltam már az aznapi napilapok átolvasásán, és már hosszú percek óta azon bosszankodtam magamban, hogy szinte másról sem írtak a tisztelt kollégák aznap, mint mindenféle gazemberségekről. Például megtudhattuk, hogy a magasságos EU éppen azzal van elfoglalva, hogy a migrációs paktummal zsarolja a tagállamokat, majd kiderült, hogy Karácsony főpolgármester úr, bár jószerével csődbe vitte a fővárost, mostanság éppen milliós jutalmakat osztogat kedvenc vállalatvezetőinek, annak is, aki leginkább a messzi Amerikából szereti irányítani a budapesti közmű céget. Aztán olvashattunk arról, hogy talán sikerül végre visszaszorítani Pest megyében az illegális gyorsulási versenyeket, valamint megtudhattuk, hogy hajléktalankrízis fenyegeti a fővárost, s a koldusok egyre agresszívabbak.
Nos, ennyi rossz hírt olvasva, nyomban a betyárkönyvet kezdtem lapozgatni, azon gondolkodva, vajon mit csinálhattak volna a régi betyárok ennyi törvénytelenség olvastán? Vajon hogyan torolták volna meg ezeket a gaz cselekedeteket? A magyarok szótárában a „betyár” szónak ugyanis van valami ódon és bájos jelentése, valami olyasféle, amitől az ember rögvest a betyároknak kezd drukkolni, mint valamilyen igazságosztó társaságnak. Mert állítólag olyan eset is megesett hajdanán, amikor tényleg már a betyárok is megelégelték egyes betyárok túlzásba vitt bűncselekményeit. No, de Szentesi szerint bár ilyesmi is előfordult, nem ez volt a jellemző. Az ilyesmi inkább kivételnek számított. Kollegánk alapos kutatásai bizony azt mutatják, hogy a betyárok többsége dologtalan, munkakerülő, részeges bűnöző volt, és még csak nem is osztályalapon fosztogatott. Ezt olvasva bizony én kissé elkeseredtem, mondhatom, csalódtam, s elszálltak reményeim abban, hogy csak-csak találhatunk még egy igazságosztó betyárt, ha már a hatóságok nemigen jeleskednek a bűnök felszámolásában. Tévedtem. Egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy a mai betyárok (gazemberek) egészen más utakon járnak már. A régi csibészeket legalább azért tiszteltük, mert csodálatosan ülték meg a lovat, hátborzongatóan vágtáztak, csattogtatták az ostort, s állítólag táncolni is tudtak, meg énekelni.
A mai „betyárok” egészen más utakon járnak, nem lóháton menekülnek poros-kátyús utakon üldözőik elől, hanem repülőgépen, s mondjuk egészen Thaiföldig. Nem feltétlenül a gazdagoktól rabolnak (az ember saját magától nem rabol), hanem a bankautomatákból, valamint nekik kedvező rendeletekkel igyekeznek mindig kedvezményezett státuszba kerülni. Politikusokat vesztegetnek meg, dicsérendően járatosak a korrupció berkeiben. jól tudják, kit kell megvesztegetni és így tovább. Tehát bizony nagyot fordult a világ!
Nos, a Nagy magyar betyárkönyv hiteles életrajzokat tár az olvasó elé, nem titkolva, hogy a magyar betyárvilág igen széles körű volt, „a közönséges csirkefogók éppen úgy megfértek benne, mint a politikai kapcsolattal rendelkező, nagy formátumú figurák”. No, ebben nincs változás a mai betyárvilágot elnézve. Már csak azért drukkolhatunk, hogy kitűnő kollégánk egyszer megírja az újkori Nagy magyar gazemberek című, hiteles életrajzokat tartalmazó könyvet. Sokan megvennénk.
A szerző újságíró