Volt egy időszak az életemben, amikor kételkedtem annak értelmében, amivel hivatásszerűen foglalkoztam – mégpedig, hogy szolgál-e valami hasznosat az irodalom tanulmányozása, vagy csak olyan öncélú időtöltés (amelyet nevezhetünk hobbinak is), mint például a horgászat és a vasútmodellezés. Ez a kételkedés elég sokáig tartott, közben odaadással tanulmányoztam és műveltem az irodalmat, és már tanítottam is, ráadásul a természettudományokkal összevetve ezt a humán luxust, egyre inkább hajlottam arra, hogy egy fizikus vagy egy biológus sokkal hasznosabb az emberiség számára, mint egy irodalmár.
Aztán a „van-e értelme” fölvetés átváltozott a „mi az értelme”, avagy az „irodalmi értelem” keresésévé. Ebben azok a tankönyvszerű szövegek is segítettek, melyek azt szerették volna bebizonyítani, hogy ez vagy az a mű márpedig ezt és ezt jelenti, mit sem törődve azzal, hogy nekem (mint olvasónak) mit jelent. Le is szoktam róla, hogy a saját igazságomat (az általam következtetett jelentést) általánossá, mások számára is kötelezővé tegyem. A hallgatóimtól is azt várom el, hogy maguk hozzák létre egy szöveg értelmét, tehát értelmezni tudják azt, a szó szerintin túl másképpen is. A francia költő és esszéista Paul Valéry írta a Füzetek lapjain (ezeket a hajnali naplójegyzeteket azokban az évtizedekben sem adta föl, amikor nem közölte műveit), hogy verseinek értelme az, amit az olvasó tulajdonít neki, a szavak így megszabadulnak a „jelentés terhétől”.
Valéry a Mallarmétól átvett szimbolista elveket követte, és úgy jellemzik munkáit, mint amelyekben a jelképek mögé száműzte az Én-t. Ebben az évszázaddal ezelőtti, összesen mintegy harmincezer oldalnyi naplójegyzet-sorozatban maga is gyakran írt a nyelv, a jelentés és az irodalom (az „irodalmi értelem”) kapcsolatáról. Még az 1990-es évek elején vásároltam a Gallimard két vaskos kötetes francia nyelvű válogatását, egy időben gyakran jegyzeteltem belőle, akár egy aforizmagyűjtemény is készülhetne a borítékokba gyűjtött lapokból.
„A nyelv sokkal inkább a költészet, mintsem az elemzés sajátja” – olvasom vissza, mellé pedig ezt: „A nyelv soha nem látta a gondolatot.” Ebből több dolog következik. A költészet anyaga ugyan a nyelv, de több is annál (a költészet és a nyelv), mert zene és lélek is. Nem feltétlenül a kimondott szó a fontos, hanem az, ami mögötte van, például a hangulat, a kép, az érzés, az atmoszféra, a pillanat vagy az örökkévalóság.
Arról is írt Valéry, hogy a szavakká formált, így akár irodalmi formába öntött gondolataink nagy részében is mérhetetlen része van az üres térnek, a hiánynak. Amikor nem találjuk a szavakat, az nem azért van, mert elvesztek volna, hanem azért, mert nem is születtek meg. Vannak olyan érzések vagy sejtelemek, amelyeket nem tudunk kifejezni szóval. Ilyenkor jön helyette a dallam, a kép, az asszociáció – és a véletlenszerűség. S csupán a „szerűség”, mert csak annak látszik. Nem véletlen, inkább szükséges, hogy legyenek megnevezhetetlen képeink vagy képzeteink. Olyanok, amelyeket csak körbejárni lehet, és talán szerencse, hogy nem tudjuk a használatban lévő szavakkal kifejezni, mert így elhasználni sem tudjuk azokat.
„Egyáltalán nincsen nevem – mondja egy Dolog –, és amikor Ennek vagy Annak nevezel, elfordulsz tőlem, és valamilyen másik dologra nézel.” Ezt is Valéry írta, talán azt fejezve ki, hogy az, amit mondani akarunk, és az, amit kimondunk, nem ugyanaz, ráadásul a másik nem is biztos, hogy ugyanazt érti alatta, mint amit mi értünk. Mindaz, amit végül kimondunk, csak arra elég, hogy a szándékainkat megjelenítse. Folyton törekszünk rá ugyan, hogy árnyaljuk a belső tartalmakat, hogy egyértelművé vagy pontosabbá tegyük a jelentést, de csak még jobban összezavarjuk.
Az irodalom arra jó, hogy történetbe foglalja, cselekménnyé tegye ezt az összezavarást, és mi még élvezzük is, szórakozunk rajta vagy meghatódunk, rádöbbenünk vagy elidőzünk, máskor a dilemmáinkat fogalmazzuk meg. A költészet pedig megszínesíti, vagy éppen elhomályosítja, megmozdítja vagy lebegni hagyja a kimondatlant és kimondhatatlant.
Egy irodalomórán Kányádi Sándor Ballada című nyolcsoros verséről gondolkodunk hangosan. Alsó osztályos tananyag, de megdolgoztatja a felnőttet is, ha odafigyel rá. Vagy ha odafigyel a szavak mögötti lehetséges jelentésekre, tehát önmagára – mert a szavak mögötti jelentések az egyes emberben születnek meg. Hosszan gondolkodunk, talán egy fél óráig. Azon, hogy a lepke libbentette pillanat öröme a fontosabb-e vagy a törékeny cserépkorsó életek, melyek épsége tőlünk is függ. Hogyan lehet egyszerre gyermek is és felnőtt is az ember? Nem kaptunk erre választ, mert a vers, az irodalom feladata nem az, hogy válaszokat adjon. Még Az ember tragédiája sem ad választ, csak azt, hogy azért meg kell küzdeni.
Valéry azt is írja, hogy „ha a nyelv tökéletes lenne, az ember abbahagyná a gondolkodást”, és mellé ezt a párhuzamot állítja: „Az algebra felment az aritmetikai érvelés alól.” Én meg majdnem elfelejtettem mondani, hogy végül föloldódott bennem a dilemma azt illetően, hogy tényleg haszontalan-e az irodalom. Talán sejtik, hiszen most is épp az irodalomról írok, arra a megállapításra jutottam, hogy nem az. Mi a haszna? – kérdezi néha egy diák. Nos, éppen az, amit most végzünk, együtt. Az irodalom, ha elég bátrak vagyunk hozzá, megtanít a gondolkodásra. Nem ad kész, becsomagolt választ.
A könyvesboltban nem kapunk készételt, de még csak a hozzávalókat sem, csupán a késztetést, hogy elkezdjünk gondolkodni a recepten.
A szerző irodalomtörténész