Nagyapám a tornácon

Furcsa dolog történt velem múlt vasárnap. Reggel arra ébredtem, hogy hűvös van, s meglepett, hogy ez csalódást okoz. Hát mégis vége a gyönyörű szeptemberi nyárnak, a melegen simogató napsütésnek? Jönnek a hűvös hajnalok, hideg éjszakák, aztán a barátságtalan novemberi ködök, jön a didergés, a fűtés. Igen a fűtés. Megint össze kell húznom magam, lezárni a szobákat, az emeletet. Visszavonulni a szoba-konyhába, átcipelni a számítógépet, széket a hálóba, ahol már amúgy is ott a tévé meg a túl nagy ágy. Előszedni a villanyradiátort, ami szintén a hálóba kerül, hogy minél később kelljen bekapcsolni a gázfűtést. A csalódás mellé kis aggodalom is társult: előző nap ugyanis megkaptam a gázszámlát. Pontosan ugyanannyit fogyasztottam, mint előző hónapban, de a számla jóval nagyobb volt! Nagyjából 35 százalékkal magasabb! Telefon a cégnek. A hölgy megnyerő hangon elmagyarázza, hogy nem történt tévedés, augusztustól újfajta elszámolás van és én picikét elcsúsztam a piaci ár felé. Meg is nyugtat, a következő számlánál majd biztosan „visszakapom”. Ilyesmi. Nem nyugodtam meg, sőt rendes közép-európai hozzáállással elkezdtem kiszámolni, hogyan is állunk majd ezzel az emeléssel mondjuk december-januárban, hó csomagolta házban?

Elhessegettem a gondolatot. Inkább elmentem megnézni egy kiállítást a Zene házában. Nem tudom miért, de a jegyvásárlásnál átszámoltam a forintot dollárra. Elhűlve tapasztaltam, hogy a belépő több mint nyolc dollárba kerül. Azért bementem, de nem tudtam elnyomni a csalódásomat. Ár-érték arány, mondogattam magamnak, de akkor meg mindig oda kanyarodtam, hogy miként is állok én a magam jövedelmeivel, s végül oda lyukadtam ki, hogy méltánytalan helyzetben vagyok. De, mint tudjuk, az effajta lamentálás csak zsákutcához vezethet, letargiához, depresszióhoz, úgyhogy az ajándékboltban még vettem egy Bambi-imitációt is, holott jól tudtam, hogy az eredeti nem kupakolt üvegben volt, hanem csatosban! De ezt már kukacoskodásnak véltem, mindenesetre arra jó volt, hogy elterelje a figyelmemet arról a kétségtelen tényről, hogy jövedelmem viszonylag csekély voltáról magam is tehetek. Az ambíció hiánya, elkényelmesedés, viszolygás a konfrontációktól stb. Ilyenkor szoktam eljutni addig, hogy „ki a fene gondolta, hogy hatvanhárom évesen még mindig itt vonszolom majd magam”? Minden emberi – főleg orvosi – számítás szerint már régen alulról kellene szagolnom az ibolyát. Ekkor jön egy kis önsajnálat, aztán elszégyellem magam, eszembe jut a feleségem szenvedése, elkeseredek, kedvetlen leszek és hasonlók.

Délre már hazaértem. Csak itt a kertben vettem észre, hogy a lenge felhők közül kisütött a nap. A házban hűvös volt, ami olyan nagy áldás a forró nyári napokban, viszont most kellemetlenül hatott. Kinyitottam minden ablakot. Ettől huzat lett, kezdtem csukogatni az ajtókat. Kiderült, hogy az egyik kilincse a nyáron elromlott. A másik már régóta deformálódott, a harmadiknál valamilyen vezeték fut át, szorul. Leültem írni, de valahogyan az ajtók – mintha kottából játszanák – nyekkentek, nyikorogtak, zörögtek, csapódtak. Ezt kitámasztottam székkel, azt kipeckeltem, a harmadikat kitártam. De az ajtók csak táncoltak. Alattomosan, mikor éppen eszembe jutott volna valami, egy halovány gondolat: nyekk! Röviden, határozottan. Szinte rosszallóan! Akkor talán ezt? Most az emeleten csapódik be a fürdőszobaajtó. Ellentmondás nem tűrően. Elcsüggedtem. A teraszon úgyis gyönyörű a napsütés! A hatalmas bőrfotelem a kellemes prémmel hívogat. Bekapcsoltam a rádiót. Hírek. „Történelmi siker, nem jutottunk be.” Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben és vártam, hogy átjárjon a nap melege, simogasson, bőr alá bújjon. És így lett. És akkor elszunnyadtam. Éreztem, hogy alszom, szempillám elnehezedett, fejem is oldalra esett, nem hallottam a csend hangjait, a fenyőim susogását, a madarak csilingelését, a gyerekeket a szomszédban, a sétálók neszeit az utcában. Csak egy valamit hallottam: a magyar nótát. A „Jó ebédhez szól a nótát”!

Nem hallgatok ilyen muzsikát. A rádió bekapcsolva maradt – s most félig öntudatlan állapotban lévén – a dínom-dánom rátekeredett a nyakamra. Talán fél óra lehetett. Csárdások, csujogatások hetyke legények és tüzes menyecskék előadásában. Nem tudom hol jártam közben. Aludtam, de a zenét hallottam. Tenger mélyére merültem? Vége lett s én lassan felébredtem. Pontosabban láttam magam kívülről, ahogy a „jó ebédhez szól a nótát” hallgatom, a teraszon, szunyókálva, vagy félig éberen. Láttam magamat, mint a nagyapámat, a kis falu vályogházának tornácán ülve, minden vasárnap délben, ebéd után, ahogy a kis hordozható rádión hallgatja a magyar nótát. Nem értettem akkor: ha alszik, minek ez a ricsaj, ha meg nem, akkor miért nem figyel úgy, mint ahogy mi figyeltük a „Vasárnapi koktél” számait. Kik ezek, ki énekel, ki gitározik, milyen hangszer ez? Hammond? Melyik a Lennon, melyik a McCartney? Hogyan szólhat így egy gitár? Whole Lotta Love. Paint it Black? Mit jelent? A fehérnél is halványabb árnyék? Micsoda? Árnyalat?

Könny szökött a szemembe. Felálltam és egyenesen a tükörhöz mentem. Bámultam az arcom. A tekintetemben megláttam az apámat. A fiatal apámat, a hetyke, piás apámat, de aztán a kép változott, a szemében – a szememben – megjelent a félelem, a szenvedés. „Ős félelmek nyüszítettek.” Negyed század naponta feltámadó halálfélelem nézett rám a tükörből, s én néztem vissza keményen. Látod, apám? Én már harminc éve állom a halál tekintetét. A tükörben a kép közben változott, egyre öregebbek lettünk, hajunk megritkult, orrunk megnőtt, szemünk beesett, alattuk súlyos táskák. Már egyikünk se voltunk, kezdett kirajzolódni nagyapám arca, a sok gyötrelemtől komor arca, a gyomorbaj okozta mogorvaságtól eltorzult arca, a század gaztetteitől megfáradt arca. A halállal magányos arca.

Ekkor nagy robajjal becsapódott a konyhaablak. Összerezzentem, de a tekintetem ott maradt nagyapám tekintetében. Gyorsan fiatalodni kezdtem. Vissza-vissza! Hisz ez csak egy játék. Mosolyogni próbálok. Még itt vagyok. Már az apám, s már ez én vagyok. Most, most egy kicsit fáradtan, de látod, húsz éve még vízgyöngy voltam! S persze húsz évesen! Látom magamat. Látlak téged is. Látlak húsz évesen, látlak negyven évesen. Látlak betegen. Látlak holtan.

Megtörten fordulok el a tükörtől. Megyek becsukom az ablakokat. A nap már nem süt, a szél is feltámadt. Kimászok, bevonom a zászlót. Anna esküvőjére tettük ki. Ó, igen, Anna ma érkezik haza! S vele érkezik valaki, akinek a nagyapja leszek. Vajon el tudom-e mondani neki, ki is volt az én nagyapám? Kell-e egyáltalán? Hisz magam is alig láttam az öreget. Reggel mikor elment a téeszbe, még aludtam, délután, mikor hazatért, lent fociztunk az állomás placcán, vagy valahol csatangoltunk. A vasárnapi ebédnél sem egy asztalnál ültünk, nekem külön terítettek – kissámli, s asztal gyanánt egy hokedli – mert nem fértünk el, meg az öreg nem is bírta nézni, hogy szűrve eszem a húslevest csak tésztával. Este már az ágyban feküdt bent a szobában, mikor „beevett a fene”, én meg a konyhában dekkoltam. De azokon a gyönyörű nyarakon, vasárnap délben, mikor a többi srácot hazahívták ebédre, ott ücsörgött az öreg a tornácon magányosan. A szemébe néztem, s néha még el is mosolyodott. Nagyon ritkán, mert a gyomrára ment a huszadik század. Nem kell hát mesélnem, elég, ha unokáim a szemembe néznek. A többi már csak fantázia, empátia és a kultúra dolga. A végső elemé. És persze szülőé, óvónőé, tanáré, művészé, papé, lelkészé – politikusé is –, mesteremberé, mindannyiunké. S a szép ebben az, hogy ahogy a tükörben fut az idő erre és arra, úgy repülhetünk vele föld felett örökké. Ezért pontosan annyira fontos nekünk belenézni az unokánk tekintetébe, mint nekik a miénkbe. Akkor is, ha a mi szemünk már ritkán csillog. Össze vagyunk kötözve, egyetlen idő és tér részei vagyunk. Szétszálazni az időt nem lehet. Itt van minden ősöm, minden utódom. És nagyapám pupilláin megpihen a déli napsugár.

A szerző történész