Kérdőjelek

Van az írásjelek között egy, amely nagy változáson ment keresztül: ez pedig a kérdőjel. Eredeti funkciója helyett ugyanis némelyek arra használják, hogy felelősség nélkül állítsanak valamit, majd a mondat végére odabiggyesszék a kérdőjelet. A jól értesültek vágya, a szenzáció hajszolása szüli a hamis információkat. Mentesítőnek azonban ott van a kérdőjel. „Nem állítottam!” – védekezik az íródeák, de visszaél ezzel az ártatlan írásjellel.

A szokatlan, a meglepő, az ellentmondásos, a sokkoló dolgokra figyelnek fel az olvasók a médiában. A skriblerek állítanak valamit, amiről nincsenek ugyan meggyőződve, de reménykednek abban, hogy ha sokáig mondják, írják, igazzá is változhat. Ha nem, hát fene bánja! Ők csak kölcsön vették a kérdőjelet, miközben a hitelességgel nem törődnek. Hitelesség nélkül azonban az újságíró olyan, mint a pék élesztő nélkül. Masszírozhatja a tésztát kedvére, abból soha nem lesz kenyér. Csak fokozódjon az izgalom, a feszültség, mert némelyik mondat életbe vágó kérdést válthat ki, izzó állapotban tarthat. Különben is: a világ tele van negatív jóslatokkal, és ezekre ülnek fel egyes kollégák az élet sok területén. A kérdőjellel ellátott információ az egyik legnyereségesebb biznisz, mert nem jár fizetséggel. A pletykát elítéljük, mégis belefeszülünk, hogy olvashassuk a legfrissebbeket.

Csoóri Sándor egyik jegyzetében arról ír, hogy a kérdőjel eredeti funkciója értelmében kérdezni, rákérdezni, sőt kételkedni a legritkább esetben jelent tudatlanságot, inkább azt, hogy a kérdező számtalan helyről várja a válaszokat. „A lenézett, a meggyanúsított kérdőjelet ezért én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom – vallja Csoóri. (…) – Hamleti módon kérdezni csak a színpadon merünk, holott a hamleti kérdések sem a történelemben, sem az egyén életében – nem színpadi válaszokat várnak.” Én teszem hozzá: e helyett azonban, alkalomadtán csalásra, valótlanságra használjuk a kérdőjelet!

Csoóri az irodalomból, Petőfitől veszi a példáit és azt írja, hogy tanulságos volna egy indulatos leltárt készíteni a költő negyvenhétben és negyvennyolcban írott nagy verseiből. Könnyen kiderülne, hogy az ide-oda csapkodó kérdőjelek vágták a forradalom előtt a legszélesebb utat a társadalom sűrűjében. „Rabok legyünk, vagy szabadok?” „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” Stb.

Gondoljunk arra is, hogy az ötvenes években száműzetésre és szabadságvesztésre ítélte a rendszer a kérdőjeleket! Jóllehet az igazi haladásnak mindenkoron szüksége van kérdőjelekre, önmaga igazolására, és arra, hogy korszerű maradhasson. És nincs szüksége megtévesztő kérdőjelekre! Csoóri Sándor szavaival:„A kérdőjelek mögött sosincs nyugalom, füllesztő csönd; sosem lehet aluszékony a világegyetem, sem egyértelmű, sem végleges. A kérdőjelek mögött mindig várakozás van; robbanékony dialektika. Múlt és jövő egymáson áthasító parabolái, jónak és rossznak helycserés drámája, örökös hiányérzet, mely szabadságvágyat szül és sóvárgásból táplálkozik.” A kérdőjel izgatottság, várakozás, igazságkeresés, meglepetés, zavarba ejtés, ingerlés, félelem, kényszer, feleselés, elmejáték, hullámverés, kíváncsiság, bizonytalanság, kételkedés, kihívás, állásfoglalás, szükségszerűség és költői kérdés: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?” (Babits)

Adjuk vissza a kérdőjelnek azt a rangot, amiért megszületett, és a bőrébe bújva ne legyünk hiteltelenek!

A szerző újságíró