A migráció mint központi kampánytéma

Október 3-a az egyetlen „nemzeti” ünnep Németországban, a német újraegyesítés évfordulója. Azt már megszoktuk, hogy a magyarokról, akiknek szolidaritása és igazságérzete elindította az újraegyesítési folyamatot, szó nem esik, sem köszönet, sem a megemlékezés szintjén. Ma már nem fontos, ki verte ki az első téglát a berlini falból, ki engedte át a kelet-németeket az áhított szabad világba. A németek ünneplése is sajátos, mert vannak az emlékezésnél fontosabb dolgok, amikről a jövő szempontjából ebben a düledező demokráciában gondolkodni kell.

Itt van például a migráció. Az ünnep örömére a német közszolgálat már kora reggel egy érzékenyítő tévéfilmmel indította a napot. Fiatal német balerina összeismerkedik egy észak-afrikai rapperrel. A leány kezdetben elutasító, lenézi a fiút, semmibe veszi ugrabugráló táncát, amivel hódítani akar, aztán ahogy a hormonok működésbe lépnek, változik a hozzáállása. Rájön, hogy az ő helye nem a szülők nyárspolgári világában van, sokkal vonzóbbnak találja a multikultit. Rájön, hogy előtte az élet, összepakolja a cókmókját és lelép az ismeretlen fiúval az ismeretlenbe. Az első csókig tudtam nézni a didaktikus alkotást, aminek az üzenete a másság falainak lebontása és a migráció be- és elfogadása volt.

Kell is ez, mert ma a legfontosabb téma Németországban a migráció. Wir schaffen das, mondta Merkel egykori kancellárasszony 2015-ben, és a németek hittek neki. Annyi nehézséget leküzdöttünk már, annyi mindent megoldottunk, pont ezt ne tudnánk, mondták akkor a németek, egyébként is kell a munkaerő-utánpótlás az elöregedő társadalomba. És ott volt az érzékenyítő narratíva is: a háborúk poklából menekülő, gyermeküket szorongató asszonyokon való segítség szándéka, a szolidaritás és a humanitárius hozzáállás mind növelte pozitív önképüket.

Nem akarták észrevenni, hogy az érkező jövevények nagy része nem oda való. Más a hitük, más kultúrájuk és többségük agresszív fiatal férfi. A menekülteknek mondott migránsok elárasztották a jóléti társadalmat, színessé vált az utcakép. És persze egyre szemetesebbé. Eltűnt a biztonságérzet, egyre gyakoribbak lettek az erőszakos bűncselekmények, és egyre inkább kiderült, hogy az állam nem tud úrrá lenni a kialakult helyzeten.

2015 óta több mint kétmillió ilyen „menedékkérő” érkezett Németországba. A Szövetségi Statisztikai Hivatal szerint minden olyan külföldi, aki humanitárius okokból tartózkodik Németországban, menedékkérőnek minősül. Ide tartoznak a menedékjog megadása előtt állók és az elutasított menedékkérők is. Németországban másfél millióan már megkapták a menedékjogot, negyedmillió várakozó van és ugyanennyi elutasított menedékkérő. Hogy utóbbiak hol és miből élnek, nem tudni. Kiutasítani ugyanis nem lehet őket, mert vagy nem biztonságos országból érkeztek, vagy azt sem lehet tudni, hogy honnan. Ha a hivatal mégis megpróbálja kitoloncolni őket, akkor a humanitárius zöldbalos aktivisták élőláncot alkotnak, hogy ezt megakadályozzák.

Az ukránokat külön számolják, mert nekik nem kell menekültkérelmet benyújtani. Őket érkezésükkor egyszerűen csak regisztrálják és ugyanazokat a juttatásokat kapják, mint a német munkanélküliek. A kedvükért a munkanélküli segélyt is átnevezték a jobban csengő „Bürgergeld” szóra. Ugyan korábban egy fillért nem fizettek be a német közösbe, most az állam fizeti utánuk a járulékokat, kapják a segélyt, a gyermektámogatást, lakhatást. Papírforma szerint egymillió ukránt kell elhelyezni, és a német állam üresen álló lakásokat, szállodákat bérel nekik. A háború kezdetétől 2023. szeptember 30-ig több mint egymillió ukrán háborús menekültet, férfiakat, nőket, gyermeket fogadtak be. Kilencszázezer már megkapta a tartózkodási engedélyt is, de miután az ukránok szabadon, vízum nélkül mozoghatnak a schengeni térségben, nem tudni igazán, hol is vannak valójában. A nyilvántartásban biztosan ott vannak, mert a juttatásokat minden hónapban a németeknél veszik fel. Rossz nyelvek szerint a köztes időben hazautaznak, viszik az eurót, mert a háború sújtotta országban valamiből élni is kell. 347 ezer kiskorú gyermeknek biztosít a német állam óvodai és iskolai férőhelyet, és persze pedagógusok is kellenek, akik tanítani tudják őket. Németországban pillanatnyilag 40 százalékos a tanárhiány. A munkaképes korú ukrán menekülteknek kevesebb mint egyötöde dolgozik, ennek oka nemcsak a nemakarás, hanem a hiányzó német nyelvtudás is.

A számok után nézzük meg, hogy néz ki a helyzet a hétköznapok világában! Németország úgy akar úrrá lenni a helyzeten, hogy ezt az iszonyatos számú menedékkérőt szétosztja a tartományok között, kvótarendszer alapján. Nagyobb és gazdagabb tartományba többet, a kicsibe kevesebbet. A tartomány nem tud mit kezdeni a rá zúdított embertömeggel, ezért tovább osztja a járásoknak, azok pedig a településeknek. Láncreakció. Az ellátásukra pénzt elvileg a központi, azaz a szövetségi költségvetés biztosít, de a többit, szállást, iskolát, orvost helyben kell megoldani. A tartományok tavasszal fellázadtak és az ellátmány összegének emelését követelték, amit a kormány szorult helyzetében meg is ígért. Na, nem azonnal, hanem majd ősztől, addig is lehet húzni az időt és terhelni a helyben lakókat. Vannak helyek, ahol a helyi polgármester a közösség kizárásával befogadó községet kreál a gondjára bízott településből, másutt a falugyűlés összehívása után kategorikusan elutasítják a befogadást. De a feszültség mindenüvé befészkelte magát, és megterheli az együttműködést. Egyetlen megoldást látnak a helyi vezetők, csökkenteni kell a menekültek számát és a kiutasított menedékkérőket kizsuppolni az országból.

Van egy harmadik megoldás is, ez pedig a menedékkérőknek az uniós tagállamok közötti szolidáris szétosztása. Miért a németek fogadjanak be mindenkit? – kérdik. Miért is? Nem ők küldték a meghívólevelet, a „Willkommen” bélyegzővel szerteszét a világban? Nem ők fogadnak be nyakló (azaz ellenőrzés) nélkül mindenkit? Nem őnekik van szükségük olcsó munkaerőre? És nem ők annyira ostobák, hogy el is hiszik, hogy ez a jó megoldás?

Hogy nagy a baj, az a hétvégi két tartományi választás kampányában jól megmutatkozik. Bajorország és Hessen is választ. Nem túl izgalmas a hajrá, a bajoroknál marad a CSU, valószínűleg a jelenlegi koalícióban a Freie Wähler nevű jobboldali párttal. Hessenben a CDU kénytelen lesz a Zöldekkel koalíciót kötni, az meg tudjuk, milyen. Sokféle kampánytéma kínálkozott, az energiaválságtól a drogliberalizációig, de mindezek eltörpültek a migráció problémája mellett. Minden párt azzal kampányol, hogyan oltaná a migráció tűzét, vagy hogyan oldaná meg a vészhelyzetet.

Az európai kvóta szerinti elosztásban valamennyien egyetértenek, hiszen akkor tőlük vinnének el és nem ide hoznák a migránsokat. A belső megoldások mikéntje pártfüggő, CSU a schengeni határok védelmét találja fontosnak és annyira nem bízik a szövetségi rendszerben, hogy a bajor határokat bajor határőrökkel védené, a bevándorlókat pedig nem a szociális rendszer felé, hanem a munka világába integrálná. Az AfD, az ukránoknak csak határozott idejű tartózkodási engedélyt adna, és a német érdekeket szem előtt tartva, a bevándorlást pedig egész egyszerűen meg akarja szüntetni. Azt hiszem, a Zöldek programját be sem kell mutatnom. Ők „Welcome Center”-eket állítanának fel, hogy egyszerűsítsék a migrációt, elfogadnának honosítás nélkül mindenféle kvalifikációt (így nem tűnne fel az ő hiányosságuk sem), és Németországban tartanának mindenkit, ameddig csak lehet.

Azt hiszem, a hatalomban maradás globális érdeke felülír minden egyéb, még szikráiban létező nemzeti érdeket. A Hessenben szocialista csúcsjelöltként induló belügyminiszter asszony, Nancy Fraser három év után választójogot adna a német okmányokkal nem rendelkezőknek, azaz a menedékkérőknek is. Egyelőre a tartományi választáson, aztán majd szövetségi szinten. Mint ahogy csökkentené az állampolgársághoz jutás idejét is. Mert valamiből pótolni kell a rossz, nemzetellenes politizálás következtében elveszített SPD-szavazókat. Majd feltöltik a rendszert a hálából rájuk szavazó migránsokkal.

Nekünk minden ismerősen cseng. Miért nem hallgatnak a németek és úgy általában az európai politikusok a bevándorlás kérdésében a magyar történelmi tapasztalatokra?!

A szerző történész