A Horthy-vita margójára

Horthy Miklós kenderesi újratemetésének 30. évfordulóján Lázár János és több kormánytag méltatta a kormányzó munkásságát és a teljes körű rehabilitálásának szükségességére is utaltak. A balliberális oldal azonnal támadásba lendült, Horthynak a holokausztban és a második világháborúban játszott szerepére utalva. Ezzel az ötvenes évek szocialista történetírását folytatják, amelyben az úgynevezett Horthy-korszak egyenlő volt a „bűnös nemzettel”, a zsidóüldözéssel, a vesztes háborúval. Ezzel szemben érdemes az 1920 – Trianon – és az újabb világháború előtti utolsó békeév, azaz 1938 közötti tizennyolc évet górcső alá venni. Az ez utáni időszak egészen a kiugrási kísérletig, majd a német megszállásig a körülmények foglyaként zuhanórepülés, bele Szálasi rémuralmába és az értelmetlen háborús pusztulásba…

Mi előzte meg ezt az időszakot? A vesztes Nagy Háború során (az első világháború elnevezés csak később született) Magyarország és Horvátország területéről származó 3,4 millió katona közül 540 ezer esett el a harctéren, 1,4 millió sebesült meg és több, mint 830 ezer esett fogságba. A világon és benne hazánkon 1918 és 1920 között söpört végig a „spanyolnátha”, amely több áldozatot követelt, mint a világháború. Az 1919-es vörösterror rémtettei még sokáig kísértettek, nehezen kiheverhető traumát okozva (és amellyel kapcsolatban balliberális körökben máig folyik a „szerecsenmosdatás”). Többek között emiatt nem engedték a Párizs környéki békekötés „asztalához” a magyarokat. Közben az ellenfeleink (akik addig a „központi hatalmakhoz” tartozóan a szövetségeseink voltak) már mindent elintéztek a győztesekkel – nélkülünk…

Az 1920-as trianoni békediktátum a magyar történelem egyik legnagyobb csapása volt: megfosztotta Magyarországot területének csaknem kétharmadától, a magyar ajkú lakosság jelentős részétől, ásványkincseink többségétől, emellett rendkívüli mértékű jóvátétel fizetésére köteleztek. Az utódállamokból létrejött az úgynevezett „kisantant”, amely harapófogóba zárta az országot (hogy ez mennyire továbbél: ez a reflex azonnal kiújult például az 1989-es határnyitáskor – lásd Borvendég Zsuzsanna írását). A Magyarországra bevonult román hadsereg minden mozdíthatót elvitt az országból, egész gyárakat, vasúti szerelvényeket. Ugyanakkor az utódállamokból százezrek menekültek át vagy deportálták őket a trianoni Magyarországra: mintegy 200 ezren érkeztek Erdélyből, 120 ezren a Felvidékről, kb. 80 ezren Délvidékről – tízezrek évekig vasúti kocsikban laktak. Az ebből fakadó rendkívüli szociális terheket sok év alatt lehetett csak felszámolni. Az első világháború végén az ország több területén éhínség alakult ki. Az országot 1919 és 1924 között hiperinfláció is sújtotta: ez idő alatt az árszint 1183-szorosára, a forgalomban lévő bankjegymennyiség 668-szorosára nőtt. Ebben az állapotban kezdődött az úgynevezett Horthy-korszak, súlyosabb helyzetben voltunk, mint a török kiűzése utáni időszakban (ahonnan szintén volt talpra állás…).

A Nagy Háború győztesei – az antant hatalmak és a kisantant országok – a megcsonkított ország agóniáját figyelték, ezzel szemben az évszázadok óta újra függetlenné vált Magyarország nemcsak talpra állt, de jelentős gazdasági, társadalmi eredményeket ért el 1920 és 1938 között, azaz Horthy Miklós „békekorszakában”. Csak néhányat sorolunk ezek közül, hogy a magyarság életképességét és élni akarását bizonyítsuk, hiszen egy történelmi kor nemcsak egy vezetőhöz köthető, benne van az egész nép, az egész ország a vezetőivel, tudósaival, művészeivel, kétkezi munkásaival, mérnökeivel, gazdálkodóival együtt.

A hiperinfláció ellenében a Bethlen István miniszterelnök (1921–1931) nevével fémjelzett konszolidációs időszak fontos pillére volt a pengő 1927. január 1-jei bevezetése, ami sokáig a világ egyik legértékállóbb valutájának bizonyult. Államadósságunkat és a súlyos háborús jóvátételi kötelezettségünket a jelzett időszak felére kifizettük, sőt az ország pénzügyileg annyira megerősödött, hogy el tudtuk engedni a gazdák összes tartozását is.

Hazánk lakossága e másfél évtizednél alig több idő alatt mintegy 1,6 millió fővel növekedett (ebben persze benne van a határon túlról érkező magyarság is), ez a feltétlen élni akarás bizonyítéka. Klebelsberg Kunó (akinek a szocializmus ideje alatt még a nevét sem lehetett kiejteni, nemhogy az eredményeit ismerni) által fémjelzett oktatás- és kultúrpolitika rendkívüli eredményeket ért el. Kultuszminisztersége (1921–1932) alatt ötezer tanyasi iskolai tanterem épült, az alap- és középfokú iskoláink száma 7418-ról csaknem a duplájára; óvodáinké 975-ről 1140-re emelkedett. A határon túlra rekedt egyetemeink helyett új egyetemi városok születtek Pécsett, Szegeden és Debrecenben, megalapította a Testnevelési Főiskolát (aminek az eredményei sokkal később, például az 1952-es helsinki olimpia hatalmas sikerében is érzékelhetők), 1930-ban megépült a Margitszigeti Sportuszoda. Külföldön létrehozta a Collegium Hungaricumokat a tudósutánpótlás biztosítására. Létrehozta az Alföld Intézetet, felismerve azt, hogy a trianoni Magyarországon erre a tájra sokkal jobban kell és lehet támaszkodni. 1930-ban hazahívta Szent-Györgyi Albertet, és ennek a lépésnek köszönhetők a nagy tudós kutatási eredményei – amelyek az Alföld Intézethez is köthetők –, amit Nobel-díjjal is jutalmaztak. Mindezt még az 1929-es nagy világgazdasági válság sem tudta megtörni.

Ebben az időszakban 160 új kórházat is építettünk a meglévő 187 mellé, s bennük megkétszereződött az orvosok száma. Megteremtettük a mindenkire egyaránt vonatkozó szociális ellátórendszert, biztonságos működéshez szükséges vagyonnal látva el a nyugdíj- és betegségbiztosítókat. Budapest (gyógy)fürdővárossá vált. Nyaralótelepek épültek a munkásoknak a Dunakanyarban, a soroksári Duna-ág mentén, a tisztviselőknek a hegyvidéken, például a Mátrában, a Bükkben és a Balatonnál. A Balaton-kutatás érdekében létrejött Tihanyban a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet. A köz szolgáinak (közüzemek dolgozói, köztisztviselők, közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményekkel honoráltuk az áldozatos munkájukat. Lehetetlen nem észrevenni, hogy 1956-ban – talán erre a gondoskodó államra is emlékezve – éppen a köztisztviselők, kisegzisztenciák vettek részt nagy számban a forradalomban, minden agymosás ellenére még emlékeztek…

Jelentős volt az infrastruktúra fejlődése: 2628 km elsőrendű országutat építettünk, vasútvonalaink hossza 8671 km-re nőtt, ebből 243 km-t villamosítottunk – magyar találmány alapján (Kandó Kálmán). Dízelmozdonyok gyártásában világelsők lettünk, Ganz-motorvonatok készültek Egyiptom és Argentína államvasútjai számára. Az ebben az időszakban kiteljesedett Duna-tengerjáró flottánk összekötötte vízi útjainkat a világtengerekkel. Számos más iparág is fejlődött, a malomipar Pesten és vidéken, a Tungsram világhírűvé vált, vagy említhetjük a Weiss Manfréd Műveket, hosszú az ebben az időszakban jelentős vállalatok sora.

Óriási közösségszervezés folyt az országban, vidéken kiváló eredményekkel működött a KALOT, a KALÁSZ, ők azok az egyházi közösségekkel együtt, akik a fantasztikus lelki élményt adó Eucharisztikus Világkongresszuson részt vettek 1938-ban (ennek köszönhető Mindszenty imahadjárata 1946–47-ben, majd ezt látva a súlyos kommunista egyházüldözés – halálra szánták az egyházakat!), a cserkészet (1938-ban volt a nagy sikerű Cserkész Világtalálkozó Gödöllőn) vagy a népfőiskolai mozgalom. Nem véletlen, hogy a szovjet mintára berendezkedő Rákosi-, majd Kádár-rendszer éppen a közösségeket verte szét a legteljesebb mértékben. Vagy megemlékezhetünk Magyary Zoltán hatalmas közigazgatás-szervezési működéséről…

Politikai téren önállóságra törekedett az ország vezetése, ki kívánt törni a kisantant szorításából, a diplomáciai elszigeteltségből – több-kevesebb sikerrel. Elutasították mind a vörös, mind a barna szélsőséget, korlátok közé szorították a szélsőséges pártok működését, megtiltották a horogkereszt használatát. Nem volt hivatalos ideológia a történelmi jog- és szokásrendszer durva leváltása, majd erőszakolt helyettesítése. Nem uralta egyetlenegy politikai irányzat a médiumokat, és hallatlan választék: 1500 lap, s ebből mintegy 400 politikai jellegű jelent meg e korban. És nem tartotta rettegésben semmiféle terrorrendszer a lakosságot. Csupán az értékeket tisztelő, azokat megőrző s továbbadó konzervatív világ volt. Beszél a neve: értékkonzervatív. Természetesen nem volt 21. századi értelemben vett demokrácia, már csak azért sem, mert a 20. század első feléről van szó. Persze a korszak nem volt hibátlan, sok vonásában úrhatnám világ volt. (Nem felmentésképpen, de gondoljunk a mai európai monarchiák viselt dolgaira…)

A Horthy-korszak eredményeinek sora hosszan folytatható. Szakítva a marxista történetírás kemény és lágy irányzataival, célszerű lenne objektíven megvizsgálni ezeket. Nem véletlen, hogy éppen ezeket az eredményeket, sőt olykor vívmányokat igyekezett a kommunista hatalom azonnal megszüntetni, visszájára fordítani, lenullázni, megbélyegezni, ezzel el kívánták vágni a történeti emlékezetet. Viszont bátran kimondható, hogy ez a tizennyolc év segített az ezután következő – világháborúba hanyatló éveket, majd utána a brutálisan uralomra jutó kommunistákat, a Rákosi-, majd a még megnyomorítóbb Kádár-korszakot átvészelni. És máris itt vagyunk a jelenben. A Horthy-korszak még mindig üzen nekünk, mai magyaroknak is, számos máig ható pozitív vektora van ennek az alig több mint másfél évtizednek. Vegyük számba az értékeit, azokat a jegyeket, amik alkalmasak továbbgondolásra, továbbépítésre. Szálljunk bátran szembe azokkal, akik ezt a felívelő, újjáépítő, újjászületést biztosító korszakot sommásan, egyoldalúan és igazságtalanul ítélik meg! Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a Horthy-korszak ezen időszaka nélkül nem lenne már magyarság, még Csonka-Magyarország sem…

Most lépünk egy tizennyolc éves korszakba éppen, a negyedik Orbán-kormánnyal. Ez is lehet majd a magyar emlékezetben egy felívelő korszak, mint az említett 1920–1938 közötti tizennyolc év…

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő