Budapest on the rocks

Az anglicizmusok birodalmában található kifejezés az „on the rocks” – ha például az ember a whiskyt jéggel kéri, lehet használni. A szó szerinti jelentés („a sziklákon”) némi képzettársításos-költői áttétellel azután a kifejezés teljesebb, közéletibb-hétköznapibb tartalmát is magyarázza: zátonyra fut(ott), megfeneklett. (Vagyis a sziklákon van.)

Hogy minderről most – egyáltalán nem a whisky, de még csak nem is az angol szakos végzettség miatt – minden magyarok fővárosa, Budapest, büszkén szeretett hős Budapestünk jutott eszembe, annak oka egy könyv. Amelyért – sokkal gyanúsabb kiadványok mellett – sorban álltak a hét végi könyvfesztiválon a Millenárison és amit Buda és Pest egyesülésének 150. évfordulója alkalmából a Törtélemiregény-írók Társaságának Historycum kiadója bocsátott útjára. Egészen rendkívüli, a maga nemében szenzációszámba menő, kifejezetten különleges és ekképpen roppant izgalmas munka – csak Budapest a címe, alcíme pedig, a Himnuszra utalva: Egy város zivataros századaiból. A Társaság tizenhat tagja írta (!), egyfajta speciális kollektív regény tehát, amely 1241-től napjainkig két család generációinak sokszor egymásba fonódó, a történelmet és a magánéletet összeötvöző sorsán keresztül mutatja föl a világ nekünk legeslegszebb fővárosának vérzivataros, iszonyatában-rémségeiben is lenyűgözően vonzó, gyönyörű történetét.

A vállalkozás, valljuk be, némileg istenkísértő. Nem is a tematika, még csak nem is a szerzők nagy száma miatt. Regényt – jó regényt –, a családregény és a történelmi regény szükségszerű ötvözetének komoly esztétikai kritériumok által meghatározott módján igen-igen nehéz letenni ama bizonyos asztalra. Hogy ez sikerült – nemcsak a szerzők és a szerkesztés munkáját dicséri, hanem az elengedhetetlen írói empátiát, amely harmóniát tudott kicsiholni a sokféle hangú kórusból, koherenciát a szerteágazó szerzői ötlettárból, egyszóval: olvasmányos, élvezetes prózát varázsolt elénk. Amely egészen különleges módon és módszerrel, rendkívüli ötletek és megoldások eredeti kombinációjával jött létre. Utóbbi már önmagában is elegendő ok lenne az örömre és a megérdemelt ünneplésre, csakhogy – fölöttébb fura dolog, de a főhős Budapest időnkénti karakterét nagyon is jellemző módon – közbelép az a bizonyos anglicizmus. On the rocks. Ha úgy tetszik – némi képzavarral – megszólal a zátonyok kara. A zátonytelepítők, netán maguk a sziklaakadály-teremtők kórusa.

Igen, a 150 éves évforduló. Emlékszem, a Kádár-rendszer kellős közepén, 1973-ban mekkora „szám” volt a százéves évforduló, igaz, vörös csillaggal ellátva, de akkor állították vissza Budapest régi címerét, és úgy általában óriási felhajtás volt, nemzetközi várostörténeti konferenciát rendeztek, album jelent meg a budapesti tömegközlekedés történetéről és a százéves Budapest szobrairól. Centenáriumi lakótelep, Centenáriumi sétány, Centenáriumi Sakkverseny, Centenáriumi park és persze centenáriumi emlékművek. A megszokott megemlékezési formák mellett mai szemmel kimondottan furák is előfordultak: megyék és városok ajándékokkal kedveskedtek az ünnepeltnek… A Magyar Posta emlékbélyeget bocsájtott ki, emlékérmeket készítettek, megjelent a Budapest lexikon első kötete (Akadémiai Kiadó), a Források Budapest Történetéhez (Budapest Fővárosi Levéltár), Vörös Károlytól az Egy világváros születése (Kossuth Könyvkiadó) és a legizgalmasabb: Budapest jövője Preisich Gábortól (Műszaki Könyvkiadó). Ránki György oratóriumot írt Déry Tibor szövegére Ének a városról címmel, a Híradó mozi a Budapest varázsa című kisfilmsorozatot sugárzott a jubileum alkalmából. A kirakatokban ünnepi dekorációk. A nagy közintézmények falára emléktáblák kerültek, de olykor még frissen átadott lakóházakra vagy üzletekre is. A József körút és a Rákóczi tér sarkán például ez olvasható: „Létesült Pest, Buda, Óbuda egyesítése centenáriumának évében. Ezermester és Úttörő Bolt Vállalat.” (Ma is megvan.) Nem folytatom. Író pályatársaim úgy gondolták, ők most, a százévesnél egy-két fokkal tán mégiscsak „haloványabb” 150 éves évfordulóra így, ezzel a kedves és nagyszerűen originális művel kedveskednek rajongva szeretett fővárosunknak.

Budapest mai városvezetése – írd és mondd – egy huncut fillérrel sem támogatta az írók vállalkozását, de különösen ocsmány módon arra volt gondja, hogy egy – máig meg nem jelent, de már a kellő sunyisággal és vehemenciával jócskán beharangozott – ellenkötettel adózzon az évfordulónak. (Cím: Budapest Nagyregény, kerületenként egy – tehát 23 – szerző, úgy is mint például: Vámos Miklós, Karafiáth Orsolya, Grecsó Krisztián, Závada Pál, Dragomán György. Satöbbi. Ja, az egészen más.) Magyarán: a városvezetés úgy használta fel az ötletet és a megvalósítást, hogy azt azonnal a maga – most ne minősítsük, milyen – ábrázatához is igazította. Feladat kipipálva. Íme a zátony(ok). Budapest on the rocks.

Lapozgatom pályatársaim könyvét. Jezsó Ákos 1956-ot megidéző sorai. Bakáts téri életkép. „…égő kanóccal lefojtott nyakú sörös- és borosüvegek százai repültek a tankokra. Mindenhonnan záporoztak az égő torkú üvegek. Amelyik célt talált, az széttört a páncélosok oldalán. A benzin azon nyomban szétfolyt az acélkolosszusok testén. (…) Nem telt el sok idő, talán ha csak egy perc, és a tankok felrobbantak. Egyik a másik után, iszonyatos dördüléssel. (…) Beleremegett a környék, földrengés rázta Budapestet. Az utcára néző összes ablak kitört, és üvegszilánkok milliárdjai hulltak az úttest betonjára. A tankokat követő nyitott fedelű lövészpáncélosból úgy ugráltak ki az orosz katonák, mint az éjfekete magok a görögdinnyéből. Zubbonyuk égett, üvöltöttek fájdalmukban és félelmükben. Égő lángcsóvát formázva rohantak a legközelebbi kapualj vagy valamilyen fedezék felé, de egyikük sem ért oda. (…) Szitává lőtték őket, még az út közepén. (…) A lőporfüst csípős szaga teljesen betöltötte a teret. Fekete füstbe borult minden. A lángoló páncélosok, a kapualjak, a házak és az egész utca. Végül felrobbant a páncélautó is, és elhallgattak a fegyverek. Az orosz katonák apróra aszalódott, elszenesedett csomóvá égtek.” Gál Vilmos 1686-ot, Buda visszafoglalását elénk vetítő írása: „…A roham csak délután háromkor indult, mind délen, mind északon. Addig a fiú csak lőtt sebeket és az ágyúk okozta sebeseket látta el. Még nem akadt sok dolga. Aztán egyre több és több lett a sebesült. A hírek lassan csordogáltak. Hat óra tájban azonban hirtelen nem érkezett több sebesült. Ebből értette meg Gáspár, hogy a keresztények behatoltak a várba. (…) A csatazaj északról erősödött, és látta, amint a védők egyre-másra iszkolnak el mellette a Zsidók utcáján. (…) Pirkadt az ég alja, amint Musztafa lóra kapott és elporoszkált. Gáspár és Mátyás egymásba karolva néztek a dicstelenül, álruhában menekülő büszke török harcos után. A hold éppen lebukni készült a füstbe burkolódzó Buda felett.”

Hát igen, körülbelül ez a lényeg. On the rocks vagy sem. Kibírtuk, megtettük. Most már akár whiskyt is ihatunk. Jéggel vagy anélkül.

A szerző író