Muszlim világ Európában

Mivel eddigelé még a „rázósabb” írásaimnál is döntően egyetértő, támogató visszhangot hozott az elektronika fuvallata, összeszedem bátorságomat, és egy nagyon érzékeny és immár elfajult elvi vitában is le kívánom tenni a garast. Ez a muszlim–keresztény együttélés lehetősége.

A „cancel culture” alapállásból – amely valójában nem más, mint „a múltat eltörölni” kommunista törekvés folytatása napjaink „újgondol” nyelvén – a kérdés meg sem ítélhető. Miért? Mert egy új jelenség csak az eredetéhez visszanyúlva válik értelmezhetővé.

Vannak az emberjogi mázzal leöntött előítéletek, mint például, hogy a tömegek szabadon vándorolhatnak országokon át – sőt még segíteni is illik ebben őket. Ez fajult mára lövöldözéssé a magyar–szerb határvidéken. Azért, mert 2015 óta a déli magyar határon csak törvényesen engedjük át az embereket. Ám Ausztria – emberjogi szájöblögetés mellett – már akkor is „szárnyas kapuval” igyekezett meggátolni az országunkon keresztül nála kopogtatókat…

Vannak azután igen nyomorúságos tapasztalatok. Ilyenek a franciaországi-belgiumi terrorcselekmények a túlnyomó részt muszlim (muzulmán) bevándorlók és be nem illeszkedett leszármazottaik részéről. Ezen esetekben a hivatalosság mindent elkövet, hogy a közelmúltat is végképp elfelejtse, és tagadni vagy legalábbis kisebbíteni igyekszik a terror és a beözönlés összefüggését. Ezért azután ennek a parttalan áradatnak továbbra sincs igazi gátja.

Ugyanakkor az átlagos európai emberben a migráció veszélye erőteljesen összemosódik az iszlám fenyegetés kérdésével. Egyre mélyebbé válik a szakadék a Nyugat álságosan „jóemberkedő” politikai hozzáállása és az országlakosok rossz tapasztalatai között. Így azután a hazug helyzet tényleg megoldhatatlan. Az erőviszonyok pedig egyértelműen az új tömegek javára dőlnek el. Őket támogatja a „magas” politika s a nem-kormányzati segélyszervek sora; utánpótlásuk pedig biztosított. Beilleszkedni nem is kívánnak, hiszen világképüket magasabb rendűnek tartják a hanyatló Európáénál. Hozzák magukkal belső szabályaikat, benne a fokozatos fölényüket amúgy is megteremtő nagycsaládos mintával. Ha pedig egy gubanc megoldhatatlannak látszik, a végén jön egy makedón Nagy Sándor, s átvágja a gordiuszi csomót. Nem megoldja, hanem erővel átvágja. És esetünkben még az sincs, aki Nyugaton megragadná azt a kardot…

Kétségtelen, hogy a jelenség visszacsapás a gyarmatosításra. Az akkor erőben levő s magukat felsőbbrendűnek megélő hódítók Európából kiindulva felfalták a világot. Az elterjesztett nyugati életforma alatt azonban ott maradt a helyi tömegek anyagi és lelki kifosztottsága. Aki akár csak villanóképet akar kapni a történtekről, az olvasson az 1857-ben kirobbant indiai szipojlázadásról és leveréséről, vagy hogy időben közelibb példát hozzak: nézze meg az 1954-ben kirobbant algériai felszabadító háborút bemutató La battaglia di Algeri című politikai filmet (Az algíri csata, 1966, rendezte: Gillo Pontecorvo). A gyarmatosítás bukásakor visszamaradt kifosztottság és összeugrasztás pedig tömegeket űz el szülőföldjükről (ez válik hihetetlen méretűvé napjaink Afrikájában).

Ázsiából és Afrikából megérkeznek Nyugat-Európába. Mit találnak itt? Vonzó életkörülményeket és taszító szellemiséget. Ha szeretnék sem volna hova beilleszkedniük, mert a Nyugat az egoizmust isteníti. Az istenének ima helyett fogyasztással áldoz. Szabadságeszménye már belefúl a szabadosságba: az élet célja az önmegvalósítás. S ha kell, ehhez a „felvilágosultak” mindenkin átgázolnak; ha kedvük támad, akár nemet is váltanak. Gondoljunk bele: az anyagiakon túl mi lehet ebben vonzó – főleg a vallásos, nagycsaládos – bevándorlóknak? Pedig kissé átgondoltabban, rendezetten, ugyanakkor együttérzőbben a fogadó ország édenkert lehetne a fojtogató körülmények közül kimenekülőknek. Ám parttalan a felháborodásuk, ha úgy érzik, itt, új lakóhelyükön a lelküket akarják megölni. Mert igaz, hogy a jövevényekre hivatkozva a befogadók az iskolákban, középületekben leveszik a keresztet, de tudott dolog, hogy könnyen teszik, mert már nincs közük hozzá. Templomaik kiürültek, s ha eltűrik, hogy az érkezők mecsetet építsenek vagy azzá alakítsák a volt keresztény templomot, akkor ez a gesztus valójában nem előzékenység, mert semmit sem jelent. A semmihez pedig nem lehet vonzó hasonulni, így a jövevények maradnak idegen test az adott országban.

Más történelmi háttérrel rendelkezvén az ideérkezőknek értelmetlen és elfogadhatatlan a magán- és a közélet közötti különbségtétel. Az elvilágiasodás érthetetlen fogalom számukra. Miért ne öltözködhetne valaki Franciaországban is vallási hagyományai szerint? Hiszen a nyugatiak multikulturalizmust hirdetnek: vagyis hogy ki-ki éljen saját rendje szerint. Erre mondja George Friedman, hogy Európa kezdettől nem várt mást a bevándorlóktól, mint munkavégzést. Valójában esze ágában sem volt európaiként elfogadni őket. A meghirdetett multikulturalizmus pedig csak a felszínen megengedő, liberális hozzáállás; valójában az elkülönülést, a gettósodást erősíti.

Itt van mindjárt az egyik agyonhangoztatott nyugati érték: a szólásszabadság. Nyugati felfogás szerint ebbe belefér a vallásgyalázás is. Hitének gyalázásakor az őshonos, de már megtört polgárnak legfeljebb megkeseredik a szájában az ige, s lehajtja fejét. Tudja, ha tiltakozna, csak ő húzná a rövidebbet. Nem így a muszlim! „Ezek a nyugatiak nem hisznek Istenben, és rossz vicceket faragnak a prófétáról?! Ez vért kíván…” Irgalmatlan terror következett. A felszínen két összebékíthetetlen életforma szökik szembe. Keményedik a szembenállás. A híres újságíró, Oriana Fallaci az iszlám dzsihád kapcsán írott könyvében (A harag és a büszkeség) összegyűjti mindazt, ami szerinte elfogadhatatlan az iszlámban. Amit felhoz, az gáttalan szembenálláshoz vezet. A hatás-ellenhatás fizikai törvénye pedig működik, az emberben a felháborodás bosszút kíván. Így alakul ki a polgárháborús hangulat. Az ebből kirobbanó összecsapásnak előrelátó írói megjelenítése Laurent Obertone 2016-ban írt könyve, a Gerilla. Most legutóbb elindult nyugaton a muszlimok szent könyvének, a Koránnak a meggyalázása, nyilvános elégetése. Méghozzá hivatalos rábólintással: ugyancsak a szólásszabadság szent nevében. (A hivatkozás álszent voltát az is mutatja, hogy ugyanakkor per folyik bibliai szöveg hangoztatása kapcsán, gyűlöletbeszéd örvén Finnországban: immár világbotrány Päivi Räsänen finn parlamenti képviselő, volt belügyminiszter pere, aki ellen Szent Pál homoszexualitással kapcsolatos sorainak megosztása miatt indítottak eljárást. Ebből ugyanis nyilvánvaló, hogy ugyanazt hangoztatják: a szólásszabadság mindenek felett – de például a nemi eltévelyedés megítélésére ez mégsem vonatkozik.) A Nyugat vezetői semmibe veszik még azt is, hogy muszlim államok vezetői felemelték szavukat szent szövegeik meggyalázása ellen. Hiába. (Engem pedig – akarva-akaratlan – az eset arra a ceauşescui mocsokságra emlékeztet, ami annak idején nyugaton is kivágta a biztosítékot: amikor a szabad világból küldött bibliákból a diktátor vécépapírt gyártatott…)

Évről-évre nő a veszély. Kapkodó, ellentmondásos, felszínes intézkedésekkel a helyzet nem csillapítható. És nagy kérdés, meddig kezelhető a robbanásveszély? Most látszik igazán, hogy Európa mennyire széttagolt, s hogy nincs felelősnek tekinthető vezetése!

+

Mégis – hiszen a világ forog tovább – hogyan kéne kiutat keresni ebből az egyre szűkülő zsákutcából?

Onnan kellene kiindulni, hogy igenis vannak a keresztény és muzulmán együttélésnek építő példái. Ilyen például a külsőleg fenyegetett, s belsőleg vallásilag megosztott Libanon. Az ottani maronita pátriárka 2013 óta ismételten Budapestre látogatott, s felhívta figyelmünket országa sokfelekezetű intézményi felépítésére, amely – külső beavatkozás csökkentése esetén – lehetőséget nyújt a muzulmánok és keresztények békés együttélésére. Ugyanis a maronita keresztények, a szunniták és a síiták meghatározott szereppel rendelkeznek az elnökségben, a kormányban és a parlamentben. Az ország irányításában a felelősség megosztása hatékony biztosítékot nyújt bármilyen súrlódás esetén. Így még az is lehetővé vált, hogy a fél Magyarországnyi lakosságú ország képes volt befogadni palesztinokat és szíriai menekültek millióit. Ám ott tisztelik egymás vallását! Az említett Béchara Boutros Raï pátriárka 2013. június 16-án Libanont és az egész Közel-Keletet Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ajánlotta! A libanoni bíboros akkor a muszlimokat is bevonta a felajánlás szertartásába; homíliájában emlékeztetett arra, hogy Libanon az egyetlen ország, ahol Mária mennybevételének március 25-i ünnepét keresztények és muszlimok együtt ünneplik mint nemzeti ünnepet.

Ő elveti az iszlámellenességet, mert a libanoni közös kultúra szerinte moderált iszlám, s a kettős kihívás: a nyugati szekularizáció és az érkező iszlamizáció kezelhetővé tehető az 1943-i libanoni Nemzeti Paktum alapján. Szerinte a libanoni társadalom olyan madárnak tekinthető, amelynek egyik szárnyát a muzulmánok, a másikat a keresztények alkotják: repülni csak együtt tud.

Mindez Nyugat-Európában ma elképzelhetetlen. De mért? Mert az atlanti világ nem képes vonzó példát nyújtani, legfeljebb a saját felfogását erőszakolni. Hogy volna más megközelítés is, arról beszámolnak Algériában egykor kiküldetésben dolgozó orvoskollégák. A magyar egészségügyi személyzet és az ott működő keresztény társadalmi szervezetek megbecsültsége egyaránt a legmagasabb szinten volt. Ott nem volt szokás megtámadni a segítséget nyújtó európaiakat. A helyi lakosság látta és megélte társadalmilag értékes tevékenységüket. Viszont megvetette – és máig megveti – az értékvesztett, önzésben fuldokló konzumeurópaiakat.

Nyilvánvaló, hogy súlyos ostobaság válogatás nélkül befogadni tömegével idegeneket. De ha már egyszer befogadunk valakiket, akkor kaput kell nyitni az együttélésnek. A magyarok így tudták az idegen tengerben is megőrizni a maguk kultúráját. S ez kezdettől így van. Például az 1150 és 1153 között Magyarországon tartózkodó Abu Hamid al Garnáti, a mór uralom alatti Granada szülötte, bejárván a világot, leírja magyarországi tapasztalatait is. Feltűnik neki a magyarok türelmessége, s leírja, hogy a magyarok közt háborítatlanul gyakorolhatják mohamedán vallásukat a „megszámlálhatatlan sokaságban” itt élő kálizok (korezmiek) és a szintén ezerszámra itt élő nomád besenyők. Összehasonlítva a magyar uralkodást a bizáncival, leír egy jellemző történetet. A magyarok oldalán harcoló egyik besenyő harcos mesélte szabadulása után neki, hogy a fogságban maga a bizánci császár kérdezte meg tőle:

– Vajon az én mohamedánjaim miért nem harcolnak mellettem?

A válasz ez volt:

– Mert te erőszakkal meg kívánod téríteni őket a magad hitére.

A magyarországi mohamedánokat nyíltan oktató hittudós pedig II. Gézától oltalomlevelet is nyert, vagyis a király védelme alá vette. Ennyit azoknak, akik mások iránti türelmetlenséggel vádolnak minket a „tolerancia” hangoztatásával…

Viszont, mielőtt bárki szándékkal félreértelmezné a történetet, jelzem, hogy az országba erőszakkal betörő idegeneket – s köztük a besenyőket is – mindig kivertük, míg a hozzánk csatlakozókat befogadtuk. Szokás Szent Istvánra hivatkozni, aki az Intelmekben a befogadott idegenek megbecsülésére oktatta fiát. A befogadottakéra!

A mostani nyár végi atlétikai világbajnokság kapcsán felgyorsult diplomáciai forgószínpad összefüggésében egyesek azon fanyalogtak, hogy vendégeink között ott voltak számos muszlim ország: Azerbajdzsán, Katar, Tatárország, Törökország, Türkmenisztán, Üzbegisztán felsőszintű vezetői. Sőt, külügyminiszterünk most folytatott le sikeres tárgyalást többek között a katari emírrel és Algéria külügyminiszterével. E muszlim országok egyike sem képvisel valamilyen felforgató erőt, és örömmel vesznek részt a mi keleti nyitásunkban. (Hogy ez nekünk energetikailag, de általában kereskedelmileg és a migráció fékezése szempontjából, valamint kulturálisan is milyen hasznos és gyümölcsöző, azt most itt nem részletezném…) A rádiónkban elhangzott az a kérdésnek álcázott vád is Erdoğan elnök meghívása kapcsán, hogy micsoda dolog augusztus 20-ra (nagy sporteseményünk egyik napja lett) meghívni a török elnököt, hiszen ezzel azokat a törököket dédelgetjük, akik tönkretették középkori országunkat. Ilyen alapon – Trianonra gondolva – szomszédainkra és a nagyhatalmakra is orrolhatnánk! S „az egyedül vagyunk” érzésébe beletöpörödve immár jövőtlen létünk egyetlen megoldása, ha „kicsik merünk lenni”.

Márpedig mi a magunk útját akarjuk járni, s együttműködni mindazokkal, akik nem fenyegetik önállóságunkat! Az nem iszlámellenesség, hogy az erőszakos betörők tömegeitől védjük határainkat! Az sem, hogy elítéljük a radikális iszlám terrorját! De nem tűrjük a keresztényüldözést sem; jöjjön bár ateistáktól vagy vallási fanatikusoktól! Nem maradhat következmény nélkül a keresztek letörése a Margit híd kőkoronáiról, s a nagyszénási fakereszt felgyújtása sem.

Az, hogy mellérendelő módon látjuk egymást, felebarátiságot rejt. De nem erőtlenséget! Nem önfeladást!

A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke