Álomnak vége van

„Álomnak vége van, világnak nincs vége” – énekli Cseh Tamás egy dalában, és bár a dal évtizedekkel ezelőtt született, de ma is csak reménykedünk abban, hogy bár az álomnak valóban vége van (efelől ma már annyi kétség sincs, mint akkoriban volt), de talán a világnak nincs vége. Ám, hogy sohasem álltunk olyan közel a világnak végéhez, mint ma, az se nagyon lehet kérdés.

Arra a krdésre, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”, sajnos egyelőre nincs megnyugtató válasz, ahány megszólaló, annyi narratíva, és nem nagyon látszik esély arra, hogy az egymást kölcsönösen kizáró elbeszélési módok egy kicsit közeledjenek egymáshoz. E közeledés már csak azért is elképzelhetetlen, mert ugyan miképpen lehetne „közös nevezőre hozni” azt az elbeszélési módot, mely szerint az emberi világ alapját a létezés anyagi-fizikai talapzata képezi, és minden „más”, vagyis a lelki, erkölcsi, szellemi „felépítmény” az csupán „ornamentika”, olyan „karácsonyfadísz”, aminek igazából csak hangulati jelentése van. Szóval, hogy miként lehetne ezt közelíteni ahhoz a narratívához, amely viszont éppen az ellenkezőjét vallja, azt, hogy minden emberi létszerveződési mód legvégső alapja lelki, erkölcsi, szellemi természetű, amely, ha ép és egészséges, akkor az adott emberi közösség anyagi újrateremtési folyamatai is egyensúlyban vannak. Ha viszont, mint ma, e szellemi talapzat romokban hever, akkor hiába áltatja magát az ember azzal, hogy „majd csak lesz valahogy”. Mert ugyan persze valóban lesz majd valahogy, csak az emberi létezés szempontjából nem egészen mindegy, hogy miként is néz majd ki az a „valahogy”.

Lassan harminc éve már, hogy elkészült Martin Scorsese megrendítő filmje, a Casino, amelynek bevezetőjében a főhős (Robert de Niro játssza) így elmélkedik: „Különös lények vagyunk mi, emberek, mert miközben pontosan tudjuk, hogy mire is vágynánk, leginkább arra, hogy ölbe vegyenek, megsimogassanak, hogy nyugalomban, békességben, szeretetben éljünk, ehhez képest egész életünk során perverz kéjjel mi magunk verjük szét azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tennék, hogy úgy éljünk ahogyan szeretnénk.” Feltehetőleg nagyon mélyre kellene hatolni az ember legbelső szellemi lényegébe ahhoz, hogy e drámai paradoxon legvégső okait megtaláljuk, márpedig enélkül aligha marad esély a megmenekülésre.

Félreértés ne essék, a Föld és a földi élet négymilliárd éve fennálló elképzelhetetlenül komplex rendszere, amely leírhatatlan kataklizmák után is képes volt fennmaradni, sőt egyre gazdagabbá tenni önmagát, minket is túlél majd valahogy, de az emberi világ az elmúlt évezredek és azon belül különösen az elmúlt néhány évszázad során fennálló létszerveződési módja a biztos pusztulás felé halad. És egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy az összeomlás úgy és olyan hirtelen fog bekövetkezni, ahogy ma a legsötétebb képzelőerővel bíró embertársunk sem tudná elénk vetíteni.

Pedig az exponenciálisan változó folyamatok természetes következménye például az a sokat felidézett hasonlat, miszerint egy olyan rendszer teljes elárasztása, amelynek minden másodpercben megkétszereződik a vízmennyisége, a teljes pusztulás előtt tíz másodperccel is még alig érzékelhető, hisz ebben a röpke kis időben kettő a tizediken, vagyis ezerszeresére nő a vízmennyiség. A közvetlen kiváltó ok a létszerveződési módunk alapját képező profit, amelyet teljesen természetesnek és a hétköznapi élettel teljesen összeegyeztethetőnek vélünk, pedig a földi élet legbelső szerveződési elveivel tökéletesen összeegyeztethetetlen, vagy a profit mara, és az arra épülő emberi létmód, vagy az élet, és az elmúlt évmilliárdok fejleményei alapján aligha lehet kétséges, hogy melyikük lesz a szerencsés nyertes. Ennek az az oka, hogy a profit „természetesnek” tekinti, hogy brutális biológiai láncfűrészként marhat bele az élet szövetrendszerébe, tetszés szerint roncsolva azt, hogy e szétroncsolt rendszerből magánhaszonként szürcsölje ki az éltető nedveket.

Mindez ma azért elbeszélhetetlen, mert a narratívák felett is a globális tőkestruktúrák urai gyakorolják az ellenőrzést. Így aztán égig ér a szómágia a „fenntarthatóságról” és egyéb képmutatóan hamis konstrukciókról, de arról a nagyon egyszerű összefüggésről, hogy az élet és a profit kizárja egymást, a lehető legilletlenebb dolog beszélni, mert aki beszélni mer, az ezzel örökre ki is radírozza magát a globális beszédtérből. Ez tehát így csiki-csuki, és amíg ez a helyzet fennáll, addig aligha értelmezhető a kiút ebből a ravasz módon felállított létcsapdából.

Azt a kérdést persze, hogy ki állította fel ezt a létcsapdát, sőt hogy egyáltalán esetleg lehet alanya ennek a végzetes folyamatnak, na ezt a kérdést feltenni aztán már valóban a legsötétebb gondolatbűn. Úgyhogy mielőtt ezt a beszédteret kinyitnám, gyorsan be is zárom.

Talán így, e töprengésnyaláb vége felé közeledve egy friss történést még megemlítenék. Van egy hölgy, aki az amerikai külügyminisztériumban Victoria Nuland „jobbkeze” volt és ma az ENSZ-főtitkár legmagasabb rangú főtanácsadóinak egyike, ebben az utóbbi minőségében jegyzi azt a dokumentumot, amelyet a mostani közgyűlésen kezdtek el vitatni az ENSZ tagországai, és amelyből akár a Világgazdasági Fórummal azonos befolyással bíró komplexum jöhet létre. A kezdeményezés címe igen megható: Pact for People and Planet, vagyis Egyezség a Bolygónkért és annak Népéért. Bár a nevét nem maga választja az ember, de nomen est omen, a hölgy neve Anne Marie Slaughter, ami magyarul azt jelenti, hogy öldöklés, tömegpusztítás, végeladás. No comment.

A szerző közgazdász