A sértődésről

Váratlan látogatónk volt a férfi a nyolcvanas évek közepén. Hívás nélkül jelent meg a szerkesztőségben. Bemutatkozott, és mindjárt azzal kezdte, hogy 1956-ban ávós volt, de most beszélni szeretne. Vérig sértett ember, akit nem tüntettek ki 1957-ben, amikor társai átvehették a plecsnit. Pedig csodával határos módon maradt életben. Ezért akar most, hosszú évek után, bosszúból beszélni, hogy az ő szemszögéből halljuk, mi történt október 25-én az Akadémia utcai pártház előtt. Akkortájt publikáltuk az 1956-os Parlament előtti sortűzről írott többrészes sorozatunkat. Emberünk tagja volt annak a „zöld” ávós határőr különítménynek, amely Vipon gépkocsikkal, légvédelmi állású géppuskákkal és magyar zászlókkal a pártközpont védelmére indult október 25-én, és – tévedésből a védőkkel egymásra lőttek! Többen meghaltak vagy súlyosan megsebesültek.

A sértődés vagy sérelem érzékenységünk konstans fokmérője. Olyan állapot, ami gyakorta leselkedik ránk, szüntelenül az utunkba áll, és sok esetben kikerülhetetlen. Ember nincs, akit ne próbálna behálózni! Vesztes dolog. De hát a sértődés az emberi természet kísérője. „Űzd ki vasvillával a természetet, az rohanva visszatér” – állította Emerson. A sértődés rokona az igazságtalanságnak, mert az igazság nem kizárólagos monopólium. Thomas Mann legidősebb lánya, Erika írja visszaemlékezéseiben, hogy apjuk nem egyformán bánt a gyerekeivel. Példaként azt az esetet említi, amikor az első világháború nélkülözései idején a gyerekek egyszer találtak egy fügét. Azt gondolták, hogy a szülők igazságosan elosztják közöttük a gyümölcsöt. Az író azonban az egészet Erikának adta, mondván, hogy nem árt már idejében hozzászoktatni őket az élet igazságtalanságaihoz.

Az igazságosság – az általános felfogás szerint – annak az állapotnak az elnevezése, amikor az ember „jutalma” helyes arányban áll azzal, amit nyújt. Mindenkinek meg kellene adni azt, ami jár neki. (A volt határőr is mondhatta volna, hogy az életét kockáztatta…) De a dolgok nem így működnek. Természetes, hogy az igazságtalanság – a sérelem – minden fajtája haragot vált ki, de jó szolgálatot tehet a harag, mert olyan lelki erőket mozgósíthat, amik segítenek a túlélésben, gyógyítják és védik a sebet. Amíg azonban nem közömbösítjük a mérget, tovább fertőzhet. Ugyanakkor az ember nem lehet egyszerre haragos és sértődött. A harag tudniillik azonnal kifejeződik, míg a sértődöttség hosszú ideig munkálkodhat az emberi lélekben. (Lásd a volt határőr férfit.) Arról nem beszélve, hogy ha valaki félre akar érteni valamit, ha valaki meg akar sértődni valamin, akkor meg is fog. Vannak, akik azt állítják, hogy haragudni szabad, de megsértődni sohasem. A közmondás szerint: ha megsértesz valakit, a saját jellemedet sérted meg.

Napjaink politikusai között is akadnak olyanok, akik a sértettség ürügyén köpönyeget fordítottak, és átálltak az ellenfél oldalára. Kérdésem: hogyan lehet az eszméket egyik napról a másikra, egy látszólagos sértődés miatt egyszerűen „kitörölni”? Jóval hosszabb ugyanis az életük, mint a pártoké. Az ember nem tudja, hogy melyik szava, cselekedete, testbeszéde vagy gesztusa változtatja meg végzetesen embertársaival a kapcsolatát. Akárhogy is: nem engedhetjük meg magunknak, hogy a sértettség és a csalódottság irányítsa az életünket. Az élet tudniillik túl rövid ahhoz, hogy energiánkat sértődésre pazaroljuk. Útravalóul álljon itt Churchill mondása: „Életem során gyakran kellett visszanyelnem a szavaimat, és be kell valljam, hogy mindig egészséges étrendnek találtam.”

A szerző újságíró