Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Pára-lelkek városa

A szépségtől, hittől, ősi mítoszok szobrokon megcsillanó fényétől, a forró levegő rezgéseitől káprázó szemekkel érkeztem meg a Capitolium alá

A szépségtől, hittől, ősi mítoszok szobrokon megcsillanó fényétől, a forró levegő rezgéseitől káprázó szemekkel érkeztem meg a Capitolium alá. Olyan erősen tűzött a nap, hogy a tekintetemet alig tudtam felemelni. Csak éreztem, nem láttam mi vár ott fent. Két lépcsősor indult fel a dombra, az egyik hosszú, elnyújtott emelkedő, lépcsőnek is alig nevezhető, amelynek csúcsán hatalmas szobrok invitáltak az ókori várba és a reneszánsz világába. Ez tűnt a könnyebb útnak, s bár nehezen kaptam levegőt, valami ösztön mégis a másik útra vezetett. Ez a meredek lépcsősor – 124 márványfok – az égi oltár Máriának szentelt templomához vezet. Nehezen jutottam fel, de végül sikerült. A legfelső lépcsősorok közül négy-öt még árnyékban volt, oda telepedtem kicsit kifújni magam. A lábam előtt Róma, a kupolák, lankás dombok, jellegzetes pálmafák; közelebb pedig az elképesztő nyüzsgés, forgalom és embertömeg. De itt fent alig hallani a zajt, csak néhány ember lézeng, mintha leereszkedne egy áttetsző fátyol, s a kellemetlen zsivaj kívül rekedne. Nem úgy, hogy az élet is kint marad, sőt, éppen ellenkezőleg: szinte minden mély lélegzet azt erősíti, hogy része vagyok az egésznek. Tevékeny alkotó része és ugyanakkor tétlen szemlélője is.

E kettősség értelmét – az emberi létezés egyik alappillére ez – itt újra átérezhettem. Mögöttem a templom, amely ókori szentély helyére épült, s bizonyos, hogy annak a kornak hagyatékát nemcsak köveiben, márványoszlopaiban, elhelyezkedésében őrzi, de valahogyan szellemében is. Ilyesmi csak Rómában érezhető, hogy egyazon helyen minden kompromisszum nélkül jelen legyen Augustus és Szent Ferenc szelleme, vagy éppen Marcus Aurelius és Michelangelo intellektusa. A csoda viszont abban áll, hogy saját magunkat is oda tudjuk helyezni – arra a kis időre – az előbbiek szelleme mellé. Nem löknek le, sőt hívnak, átölelnek. Ismerősként, mosolyogva köszöntenek. Magukkal egyfajtájúnak gondolnak, mintha rokoni kötelék fűzne minket össze. Mária tekintetéből a végtelen szeretet sugárzik – az élet legfőbb értelme –, Szókratész szemeiből a megnyugvás, hogy mindannak, mi keletkezett – az életnek is – egyszer „el kell változnia”.

Kellenek az ilyen pillanatok, az ilyen helyek, ahol az ember átfolyathatja tudását, tapasztalatait, eszméit az évezredek öntudati szűrőjén. De sok mindenről derül ki, hogy ostoba rögeszme volt csupán, lényegtelen semmiség, ócska frázis, gőgös okoskodás, s ami rosszabb: dühöngő elvakultság! Az ilyen pillanatokat, az ilyen helyeket sokszor nehéz megtalálni. Utazni, elhagyni otthonunkat, a megszokott napjainkat ezért ez egyért érdemes. Hogy megtaláljuk azokat a helyeket, pillanatokat, ahol és amikor szembenézhetünk önmagunkkal. Számot adhatunk, hogy mit tettünk eddig, s elgondolkozhatunk a jövőn is. Igen, akár az életünk értelméről is. Az elmúlásról is és – ha szerencsénk van – legbensőbb valónk továbbéléséről, akár utódaink által, akár gondolataink, alkotásaink fennmaradása révén is. A rómaiak leginkább elégették a holttesteket, az egyiptomiak bebalzsamozták, a keresztények eltemették. Itt, mögöttem, a templomban is sok a díszes sírhely. A lényeg mégiscsak az, hogy sem a Teremtő Isten, sem a Természet nem károsítja meg önmagát, vagyis az elmúlás nem valami végzetes elpusztulás, hanem ahogy Marcus Aurelius caesar és filozófus idézi: „elváltozása” a létnek. A baj csak az, hogy ezt legfeljebb egy kegyes pillanatban és helyen értem, de az elmúlás mégis csak felfoghatatlan, sőt elfogadhatatlan. (Biztosan kitalálták, hogy mikor e sorokat írom, már rég nem a Santa Maria in Ara coeli lépcsőjén ücsörgök…)

Joggal vethetik fel, hogy teljesen felesleges ezer és száz kilométereket utazni azért, hogy szembe nézzünk önmagunkkal, megszabaduljunk rögeszméinktől, tartózkodjunk a gőgös okoskodásoktól, ócska közhelyektől. Elegendő, ha megőrizzük szellemi frissességünket és erkölcsi tartásunkat. Ebben segítségünkre vannak a könyvek, barátok, művészetek stb. Magam is így gondolkoztam az elmúlt öt esztendőben. De nem volt igazam. Éreztem már tavaly is, hogy – ha egy mód van rá – néha el kell távolodni a megszokott helyünktől. Megszokott életritmusunktól. A rutintól, a protokolltól. Öntudatlanul, de persze nyilván nem véletlenül ezért vettem egy összecsukható széket, amit az autóból kiszállva, a legváratlanabb helyeken állíthatok fel, találomra. Hogy egy kicsit bámészkodjak. Kukoricatábla mellett, folyóparton. Találomra, de nem véletlenül. Mert a véletlen is valami irányított összehatás és láncolat eredője.

Most eljutottam Rómába. Kevés időm volt, görcsösen próbáltam kihasználni. Volt, hogy boldognak éreztem magam: könnyűnek, sőt könnyednek. Felfoghatatlan, amit láttam. De a legnagyobb hatást mégis az a 124 lépcsőfok s a fent tapasztalt isteni nyugalom tette rám. A káprázó napsütés és az oltalmat adó kis árnyék, a templom dísztelen tégla homlokzata, ami Francesco, a kolduló Ferenc, a „Szegényke” építészetbe merevedett tiltakozása a mellette lévő reneszánsz pompával és a 19. századvégi klasszicista-monumentalista barbársággal szemben. Ott a magam lelkét is próbáltam kitapogatni. S mindig az a legnagyobb élmény. A lélek-kitapogatás. Jézusról, Péterről és Pálról, Szent Ferencről, Ignác atyáról s mind a valóságos személyekről, kik a hitünket megszemélyesítik sok dokumentum és tudós tanulmány segít tájékozódni. A filozófusok és művészek alkotásaik révén segítenek. A nagy történelmi személyiségekről a tudomány – néha saját maguk – s a legendák igazítanak el. Mintha könnyebb lenne a lélektapintás az ő esetükben. De mi a helyzet a saját lelkünkkel. Ismerjük-e? Szeretjük-e? A „lelki-ismeret”, micsoda mélységekbe vezet? Áldás-e a napsütés vagy inkább kegy az árnyék? Hová törekszel, tűző napra vagy hűvös árnyékba? A spártaiak az idegeneknek árnyékban állítottak ülőhelyet. Ez nagy kegy annak, aki ismeri az ottani éghajlatot. Férfias dolog. Szelíd, türelmes, de ugyanakkor önzetlen. Tiszteletet adó.

A lélek-tapintás nagyon finom szenzorokat igényel. Pára-lelkünk, bár önálló és örök elem, de mégis valamiképpen nagyon is valóságos kapcsolatban van a testünkkel. Hallom a saját zihálásom, befolyásol, hogy fáj-e a szemem, lábam, derekam. A test: öröm és fájdalom. S még az sem biztos, hogy az öröm jó és a fájdalom rossz. Élet és halál. Van is rá befolyásunk, meg nincs is. Szép dolog és hasznos egészségesen élni, de azon nem változtathatunk, hogy a testünk öregszik s egyszer majd élettelen porrá változik. A szellemünk is hanyatlik, de – amíg emberi közösség létezik – kiválasztott szellemek jelen lehetnek az idők végezetéig. A korláton túl itt a Capitolium hirdeti Michelangelo szellemét s Marcus Aureliusét is, akinek a több száz éves szobrát ő tetette a tér közepére. Marcus nem a szobor miatt él, hanem mert olyanokat írt, hogy „Szemléld teljes leplezetlenségükben a dolgok formáló erőit, a cselekedetek céljait.” Mert választ keresett arra az örök kérdésre, hogy miként lesz valaki a saját nyugtalanságának okozója? Választ is adott: gondold meg, hogy minden csak vélemény!

Milyen igaz, s mégis, milyen mély igazság, hogy a vélemény felett áll valami. A hit. A lélek birodalma ez. Nem az értelemé. Nem az anyagé. Ezt nem lehet szekularizálni. Nem lehet megmérni. Kiteríteni. Nem is kell róla beszélni. Éppen csak ez jutott eszembe a Városról, ahol minden órában harangoznak, imádkoznak, szeretnek, nevetnek, jókat esznek és isznak, élnek és meghalnak, festékszóróval rongálnak, motorokkal rohannak, kiabálnak, bóvlit árulnak, sorban állnak. Teszik, mit tenni kell és lehet. Éreznek, akarnak. Nem beszélnek sokat Aquinói Szent Tamásról és Marcus Aureliusról, de nagyon érzik, hogy egy a „pára-lélek”, egy az Isten, „bár sok-sok teremtett lény külön léte széttagolja”. Én meg éppen azt éreztem, ott, a lépcsőn ülve, hogy végre egy pillanatra elveszítem a dacos személyiségemet, és az egész részévé válok. Jó érzés volt. Olyas, hogy végre jól használtam fel a kimért időt.

A szerző történész