Érdemes volt-e enni a tudás fájáról? – tette föl a kérdést Madách ürügyén Kopátsy Sándor (a 99. évében, 2020 őszén elhunyt) közgazdász egy ezredfordulón megjelent tanulmányában. A Bánk bán és Az ember tragédiája apropóján kifejtette, hogy „a két nemzeti drámánk nem is olyan nagy, és nem is olyan nemzeti”. Közgazdászként olyan, a saját szakterületét szélesebb értelmezési közegbe helyező kérdésekkel is foglalkozott, mint például azzal, hogy egy adott társadalom versenyképességét mi határozza meg az anyagi erőforrásokon túl. Ezt a „T.E.T.T.” betűszóval írta le, ami a természet, az erkölcs, a tudás és a tehetség által meghatározott keresztmetszetet jelöli, és ebben a találkozásban jöhet létre „a minőség társadalma”. Ennek az összefüggésrendszernek önálló könyvet is szentelt, amit huszonkét év után, születésének centenáriumára a múlt évben jelentetett meg a Pallas Athéné Kiadó.
A közgazdaságtantól nem szükségszerűen állnak távol a humán tudományok – hangsúlyt helyez a filozófiai és etikai kérdésekre, a szociológiára és a kultúratudományokra. Izgalmas következtetéseket rejt, amikor a fönt említett négy elem találkozásának folyományaként, a civilizációk összecsapásán keresztül, rögtön a katasztrófa- és a káoszelméleteknél kötünk ki (melyek egyébként filozófiai iskolákhoz is kapcsolhatók). Kopátsy az irodalomtudomány határvidékeire is elmerészkedett, foglalkozott Németh Lászlóval (hiszen kereste a minőségi társadalom alap- és keretrendszerét), Kertész Imrével (mert az emberi sorstalanságból is próbált kiutat találni), valamint Ady Endrével (fiktív beszélgetéseiben a költő publicisztikai írásaihoz fűzött aktuális kommentárokat). Az irodalmi művek értelmezését nem sajátíthatja ki az irodalomtudomány, sőt minden újabb megközelítés csak gazdagítja az adott mű lehetséges jelentésrétegeit. Mikor Hauser Arnold vagy Komlós Aladár azt a dilemmát próbálta föloldani (ami nem sikerült), hogy művészet-e vagy tudomány a kritika, abban egyetértettek, hogy minden igazán jelentős mű mindig új és újabb interpretációkat követel meg.
A szerző ugyan igyekezett alátámasztani a saját érvelési rendszerén belül azt, hogy Az ember tragédiája „Madách erejét meghaladó vállalás” volt, mondván, a mű azért sem lehet az emberiség sorsának hiteles ábrázolása, mert az „egy betegesen pesszimista költő tálalása” – viszont Madách eredendően nem is az emberiség tragédiáját kívánta megírni, hanem a Világos utáni magyarságét, ezen belül a saját tragédiáját. S hiába „emberiségkölteménynek” nevezzük a tragédiát, Kölcsey Parainesise óta tudjuk, hogy az emberiségről úgy általában nem beszélhetünk, mindig csak az egyes emberről, „az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték”. Ellenérvek sorakoznak ott is, amikor a mű fejlődéskoncepciója lesz a kifogás tárgya – leginkább Barta János 1983-ra elkészült kiváló értelmezése cáfolja ezt, bizonyítván, ahogy a történelmi ábrázolás a korszakok sorában egyre totálisabb lesz, a világkép egyre gazdagabb, a színek egyre összegzőbb jellegűek. A falanszterről már ne is beszéljünk, amit Kopátsy elhagyandónak vélt (a többi negatív utópisztikus színnel együtt), noha a madáchi falanszter a diktatúrában valóra vált (és éppen ma is valóra válik – erről a Falanszter ma című esszémben írtam ugyanitt), de az ember elkorcsosulása sem „beteges fantázia szüleménye”, hanem a jelenben zajló tragédia.
Ám van egy pont a vitairatnak felfogható értelmezésben, ami újragondolásra késztet. Nem Madáchot gondolom újra, hanem a szakítást a tudás fájának gyümölcséből. Kopátsy egyszerre kérte számon a kétszáz évvel ezelőtt született Madáchot és a két és fél ezer éve szövegezett teremtéstörténetet. A drámaírót azért, mert elfogadta a Biblia „leginkább elévült kiindulási pontját, hogy az emberiség eredendő bűne a tudásra való törekvés”, miközben mindig a tudás gyarapítása visz előrébb, sőt a legszebb isteni ajándéknak tekinthető, hogy az ember vágyik a tudásra. Az érveléssel pusztán az a baj, hogy a teremtéstörténetben nem általában a tudásról van szó, hanem arról, hogy az ember tudni fogja, mi a jó, és mi a rossz, ráadásul ez maga a tiltással szembeni kísértés tárgya.
Az Ádám jelentése „ember”, az Éváé „élet” – tehát itt az ember és az élet történetéről van szó, sőt a tiltás „közgazdaságilag” is értelmezhető: nem szabad mindent kisajátítanunk, ami adott, hanem meg kell dolgozni érte. A tiltás a szabadság terébe helyezi az embert, aki választhat, és a tiltásba bele van kódolva annak megszegése is, mert az Úr épp a tilalomszegés után ad az önálló boldogulást szolgáló eszközt a kezébe. Wolfgang Huber írja, hogy a kígyó jelképezte ravaszkodó értelem, a találékonyság önmagában nem szavatolja a jó eredményt, s hogy a tartás nélküli értelem bukást eredményez. (Ebben rejlik a közgazdasági etika is.)
Itt tárul föl előttem az értelmezés másik útja, hogy miért bűn, ha leszakítjuk a tudás fájának gyümölcsét, s hogy a közgazdász által is megfogalmazott tudásvágyat talán másképp kellene neveznünk. A tudás nem adódik magától, annak megszerzéséért erőfeszítéseket kell tennünk. Bár azt mondjuk, hogy a több tudásra vágyunk, azt elfeledjük, hogy minél többet tudunk, úgy világosodik meg: az a több egyre kevesebb. Az „őstudásról” is beszélünk – a keletieket követő Hamvas vagy Weöres –, viszont ez a tudás maga a harmónia. S ennek elérése felé nem a tudásvágy, hanem a megismerésvágy (a metafizikai harmóniába oldódó szeretet) vezet.
Az ember tragédiája, benne Ádám alakja azért is lenyűgöző, mert ahhoz, hogy választ találjon a mi végre érdemes élni kérdésére, nem többet akar tudni, hanem meg akarja ismerni az emberi természetet. „Sokat tanultam álomképeimből” – mondatja vele Madách, „kiábrándultam sokból” (de közben megismerte, hogy a szabad akaratnak milyen küzdelmes ára van). Madách nemcsak a reménytelenségbe omló magyarságot biztatja, de teológiailag is érvényes választ ad az Angyalok kara zárszavában arra, hogy nem a tudás hatalma, hanem a megismerés vágya és alázata (a döntéseinket segítő bizonyosság a Gondviselésben és a Megváltásban) lehet a követendő út. „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme.”
A szerző irodalomtörténész