Egy ember élete

Temetésen voltam a minap, s mivel már megszoktam, hogy bizonyos kor fölött az ember már nem a mulandóságon tűnődik ilyenkor, nem is lepett meg tulajdonképpen, hogy Kassák klasszikus, nagy művének, az Egy ember élete című remeklésnek némely, tán furának, de annál jellemzőbbnek tartható vonatkozása járt inkább a fejemben. Nagy volt a meleg, és ilyenkor tán még nagyobb a lélek befogadóképessége is: arra gondoltam, ha mérleget kell vonnunk egy-egy embertársunk megtett útjának egészéről, a produktum előtt merengve tán arra is meg kell próbálnunk ráébredni: ha ő nem lett volna köztünk, mi minden szintúgy nincs, nem történik meg, nem jön a világra, nem születik újjá, nem éri el vagy szárnyalja túl ezt vagy amazt a szintet – egyszóval: az emberi élet, a lét funkciója igazolódik vissza ilyenkor. Még a halálnál is nagyobb, erősebb, kérlelhetetlenebb könyörtelenséggel. Vitathatatlanul és el nem hazudhatóan.

Az ember, akit temettünk, orvos volt ugyan, de én most nem ebbéli teljesítményéről beszélnék. Rokona volt a közelmúltbéli történelem egyik agyonhazudott, agyonmocskolt, félre- és agyonmagyarázott-hazudott emberének – valakinek, aki fegyverrel védte a haza elrabolni akart földjeit, és létrehozott valamit, egy közösséget, amelynek nevét hiába titkolták-tiltották ugyan, de lassú reneszánsza neki köszönhetően kezd megindulni, és a régi dicsőségek kezdenek végre a napfényre kerülni. Hogy kinek rokona az ember, arról persze senki nem tehet – de arról már igen, milyen erkölcsi felelősséggel, bátorsággal és tisztességgel él ezzel a lehetőséggel, mennyire látja tisztán, kihez, kikhez mi minden is köti, és hogyan is lehetséges mindezzel kezdeni valamit, többnyire túl nehéz, enyhén szólva hátrányos körülmények között – ugyanakkor méltónak ítéltetvén az ősökhöz.

És mivel olyan országban élünk, ahol a halottak legbeszédesebb polgártársaink, ő, dr. Benedek Szabolcs elmondja, ott Farkasréten meg mindenfelé, hogy a fehérterrorista tömeggyilkosnak mocskolt Héjjas Iván magyar hazafi volt, az általa történelmünk mélypontján, 1919 áprilisában létrehozott Rongyos Gárda pedig az örök magyar reménység és küzdelem egyik legszebb, leglátványosabb és leghatékonyabb-legdicsőbb manifesztálódása (is). És ha nincs e földön ő, dr. Benedek Szabolcs, ha ő nem él és tevékenykedik Magyarországon, akkor nem születhetett volna könyv Héjjasról és több kiváló tanulmány, cikk, film a Rongyos Gárdáról, nem indulhatott volna a visszatérő magyar történelem egyik lelkesítő fejezeteként el mindaz, amit az ő rokonáról, annak embereiről, tetteikről és valós ténykedésükről annyi éktelen hazudozás, mocskolódás, ócska propaganda és mélylélektani komplexusok uralta helyzetekből táplálkozó folyamatos hamisítás-manipulálás és hasonlók után – végre a magyarok országában mindenkinek tudnia kellene.

Egy ember élete, igen. Mélyebb értelme alighanem errefelé keresendő. Ha most azt a kijelentést teszem, hogy végső soron dr. Benedek Szabolcsnak köszönhető – életművének csúcs-ékköve –, hogy tudjuk, ma Nyugat-Magyarországon miért egy Sopron nevű magyar várost ismerünk és tartunk természetszerűen magyarnak, nem pedig egy Ödenburg nevezetű osztrák települést: körülbelül megfogalmaztam, mi egy ember élete. A szóösszetétel teljes, ha úgy tetszik, igazán históriai és magyar kontextusában.

Ma már, bármily hihetetlen, a történészek is (a legjava legalábbis – nincsenek olyan sokan…) elismerik, hogy a Rongyos Gárda győzelmeinek sorozata, fegyveres ellenállása 1921 kora őszén döntő mértékben hozzájárult a magyar részről a kiváló erdélyi külügyminiszter-író, Bánffy Miklós által vezetett tárgyalások megindulásához – ezek vezettek azután a decemberi, közismert népszavazás kiírásához, annak szintúgy közismert végkifejletével Sopront és környékét illetően… E tények legújabbkori megismertetésének kulcsa Héjjas Iván és a Rongyos Gárda ténykedésének valósághű interpretálása. A mostani temetés emberének életét alighanem az koronázta meg, hogy rengeteget tett annak érdekében, hogy a Rongyos Gárdát, létrehozóját és általában a haza elrabolt és elrabolni akart területeiért harcoló hazafiakat úgy és annyira ismerje meg a világ, amennyire az az elérhető dokumentumok tényeinek fényében lehetséges. Többek között például rendelkezésre bocsátotta Héjjas Iván testvérének, Jenőnek máig kéziratban levő, a maga nemében páratlan kincsnek számító naplóját és több olyan korabeli újságcikket és egyéb családi rekvizitumot, amelyek egytől-egyig az igazság végre elhallgatások, hamisítások és csúsztatások-hazugságok nélküli megismertetését szolgálták. Így és ezáltal – általa – lett nyilvánvaló, hogyan és miként maradhatott meg Sopron és környéke magyarnak, és fogalmunk sem lenne arról, kiknek is köszönhető, hogy végül is nem így történt. És hogy mi és hogyan is történt igazából. Az én szememben ez a csöndes, kicsit manószerű, aprócska ember-óriás is ott harcolt, lőtt, védekezett és támadott Héjjassal, Francia Kiss Mihállyal, Maderspach Viktorral és a többiekkel a nyugati végeken, ezerféle módon törve a borsot a rablók orra alá – és tűzzel-vassal mindent megtett annak érdekében, hogy ne engedjük ellopni, ami a miénk. Ha most itt állok, és némán tisztelgek magamban egy ember élete előtt, itt, a farkasréti kánikulában: hát ezért teszem.

A szerző író