Pártalapítási fétis

Nincs ellenzéki megújulás, nincs koherens mondanivaló, nincs kormányzóképesség – egyedül a pártalapítás lett a baloldal egyik látványos kényszercselekvése. Vagy pótcselekvése? A politikusok a saját pártjukat természetfeletti erővel ruházzák fel, magukat kiemelkedő vezetővé nevezik ki, és abban bíznak, hogy valamitől, bár nem világos, hogy mitől, de ha majd összeomlik a rendszer, akkor a saját szervezetük fog majd tort ülni a romokon. Pedig ez kifejezetten hiú ábránd, naiv álláspont, szűk körű politikai látásmód. Ellenzéki pártszaporítástól még nem dőlt meg egyetlen stabil kormány sem.

A termelékenységi ráta növekedése kulcskérdés, hisz demográfiai problémával küszködünk. Ám a baloldali politikusok valamit félreértettek, hisz nem a gyermekek, hanem a pártok számát szaporították az elmúlt években. Mára történelmi töredezettség alakult ki – ennyire sosem volt elaprózódva az ellenzék.

De tegyük félre az ízléstelen viccet! Bármennyi szervezet is nő ki a semmiből, amíg nincs ellenzéki megújulás, addig nem fog előre lépni a baloldal. Ameddig ugyanazok a szereplők, ugyanazokat a sérelmeiket hangoztatják, illetve ugyanabban a hisztérikus hangnemben támadják a kormányt, nem fognak tudni választásokat nyerni – sem külön-külön, sem pedig együtt.

A probléma az, hogy a megújulásra való szándék jele sem látszik. Sem szervezeti, sem pedig politikai értelemben, ahogy a baloldali politikusi elit is körbetáncot jár egy évtizede. Ma nincs a politika porondján az a személy és nem jött létre az a közösség, aki és ami képes felnőni a feladathoz.

A megígért és az ellenzéki választópolgárok által elvárt megújulás hiánya porig rombolta a reményt és a hitet. A remény – egy kormányt váltani akaró ellenzéki közösség legfontosabb tőkéje. Ez hiányzik. Az ellenzéki választópolgárok valójában már nem bíznak az ellenzéki pártokban. De miért is hinnének nekik?

A megújuláshoz először is el kellene fogadniuk, hogy a NER demokratikus, és vannak benne támogatásra méltó dolgok, és vannak olyanok, amelyeket akár szakmai, akár ideológiai alapon kritizálhat az ellenzék. És persze – ami szintén hiányzik – alternatívát állíthatnának helyette. A rendszerkritikus, dekonstruktív politika nem célravezető. A szélsőséges hangnem bántja a fülünket, és nem igazán vonzó. A sorban álló legyőzöttek pedig inkább elriasztják az érdeklődőket.

Másfél évvel a választások után, közeledve a félidőhöz, növekedni fog a bizonytalanok száma, akiket az ellenzék – bármennyire is ebben bízik – hitelességi problémák miatt nem fog tudni megszólítani. A bizonytalanok inkább érdektelenek lesznek. Sőt, lehet, hogy éppen a kormánypártok felé fordulnak majd, ha ugyanis az Orbán-kormány sikerrel kezeli a háború okozta gazdasági válságot, amire jelenleg minden esélye megvan, akkor nőni fog a beléjük vetett bizalom.

Megújulás hiányában és a remény ismét fellángolásában nem fognak változni a mostani erőviszonyok a baloldalon. Gyurcsányék nem tudnak tovább növekedni, a Momentum lépéshátránya behozhatatlannak tűnik, a többi párt pedig a túlélésért küzd. Jelenleg 12 párt 15 elnöke (van, ahol két elnök van!), illetve Dobrev Klára, Donáth Anna és Karácsony Gergely (akik nem pártelnökök) szeretne alternatívát nyújtani, ami agyrém. Soha ennyi baloldali párt nem versengett még a választópolgárok bizalmáért, soha ennyi politikus nem akart még országot vezetni…

Nem is fognak.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője